Ebben a témában sok a félreértés. A két állat nem azonos, maximum hasonló, viszont egy csoportba tartoznak, a fejlábúak osztályába.
A tintahalat angolul cuttlefish-nek nevezik, de a sepia is megteszi.
A tintahal belsejében van a szépia, amit a papagájok esznek mészpótlóként. Ugye ez ismerős?
Az állat ezt úszásnál használja fel, mivel levegőt tartalmaz, ezért a víz alatti mozgásban is szerepe van, mint egy légzacskónak, valójában egy egyensúlyszerv. A közönséges tintahal nem túl nagy, maximum 60 centiméteres de a legnagyobb, amit találtak egy 2 méter hosszú példány, aminek a hosszabb tapogatócsápjai elérték a 15 métert.
Testvéréből, az óriáskalmárból közel 14 méteres és 500 kilós példányt is találtak (óriás kalmár).
Ami lenyűgöző bennük, hogy képesek változtatni a színüket pillanatok alatt a poliphoz hasonlóan (színváltó tintahal és amit a polip tud).
A tintahal 3D-ben és színesben lát. Ez igen komoly fejlettségre vall és ez nem semmi az állatvilágban. Tintát lövell ki a testéből az ellenség megtévesztésére. Ezek a jószágok annyit dolgoznak, pontosabban annyi vizet áramoltatnak át a testükön helyváltoztatás közben, hogy kb. másfél év alatt kiöregednek. Persze itt a közönséges tintahalról beszélek, ami nem túl nagy. A kalmár a tintahalhoz képest egy „nyurga Gyurka”. Kecses, hosszú és ő is fel tudja venni a környezete színeit. Angolul squid.
Benne nincs szépia. Lágyabb a húsa és vékonyabb is.
Úgy lehet megkülönböztetni őket, hogy a tintahal arányaiban rövidebb és tömzsibb. A testéhez képest csápjai vaskosabbak. A kalmár kecsesebb és nyújtottabb testű.
A mélytengeri óriások sokáig élnek. Állítólag emberevők és megtámadnak mindent. Legalábbis a régi hiedelmek szerint. A baj csak annyi, vagy inkább szerencse, hogy ezek az óriások 200 méteres mélység fölé nemigen merészkednek és egészen a 3200 méteres mélységig megtalálhatók. Míg ők magányosan élnek a tintahal csoportokba verődve úszkál.
Cikk:
