Lujza 11 éves volt. Lustán elterült a kanapén, mint egy elégedett macska, és olvasott, miközben édesanyja idegesen sürgött-forgott a nappaliban.
December 24-e volt, és a lakásban a káosz uralkodott, mintha legalábbis egy kisebb tornádó söpört volna végig rajta. A konyhában tornyokban álltak a mosatlan edények, a dohányzóasztalon ajándékcsomagoló papír hevert szerteszét, és a sarokban egy formás, de még csupasz fenyőfa várta sorsát, meglehetősen lehangoló látványt nyújtva díszek nélkül.
– Lujza, gyere, segíts! – szólt rá édesanyja, akinek a homlokán már megjelentek az idegesség első, aggasztó ráncai. – Mindjárt kész a mézeskalács, utána pedig neki kellene állnunk a fának.
– Miért pont én? – nyöszörögte Lujza, anélkül hogy felnézett volna a kedvenc Harry Potter könyvéből, aminek lapjait szinte már rongyosra olvasta. – Miért nincs nekünk is egy házimanónk, aki segít?! – tette hozzá szinte már sírva. – A Roxfortban is a házimanóknak kell díszíteni a fát, nem a diákoknak!
– Ne feleselj! – az édesanyja hangja egyre élesebb lett, miközben próbálta türtőztetni magát, nehogy nagyon felemelje a hangját. – Nem a Roxfortban vagyunk, hanem itthon, és itt bizony mindenkinek ki kell vennie a részét a munkából. Amúgy is, Dobby már szabad manó, szóval, ha itt lenne, se biztos, hogy segítene neked!
Lujza hatalmasat sóhajtott, majd drámai hangon válaszolt.
– Akkor meg minek szabadította fel szegényt Harry? – A karácsonyfa-díszítés körülbelül annyira érdekelte Lujzát, mint a bájitaltan óra érdekelte volna Piton professzornál. Semennyire. Sokkal szívesebben olvasott, vagy nézte volna meg századszorra is a „Harry Potter és a Bölcsek Köve” filmet.
– Anya, Félix miért nem segít? – próbált kibújni a feladat alól, és közben a már nagykorú bátyjára mutatott, aki csendben pakolászott a háttérben. – Miért pont én vagyok megtalálva mindennel, és Ő miért nem csinál semmit? – kérdezte sértődötten, miközben a „mindennel” szónál a plafon felé legyintett a kezével.
– Ő már kivette a részét. Segített a bevásárlásnál és a takarításnál is, és látod, most se tétlen – válaszolt édesanyja, miközben megpróbálta kordában tartani az idegeit, és továbbra sem felemelni a hangját.
– Most rajtad a sor, Lujza. Gyere, és hozd ide a díszeket kérlek! – mondta kissé erélyesebben. Lánya kelletlenül, morogva felállt a kanapéról, és mint egy zombi, olyan egykedvűen vánszorgott oda a díszekkel teli dobozokhoz.
– Ezek a díszek olyan unalmasak – dünnyögte az orra alatt a száját elhúzva, miközben egy csillogó, piros gömböt forgatott a kezében, majd a földre dobta azt. – Miért nem lehetnek olyan díszeink, mint a Roxfortban? Ott biztosan vannak repülő gyertyák, meg varázslatos hópelyhek!
– Ez a való világ, nem pedig egy varázslóiskola. És ne vánszorogj, ha kérhetlek! – mondta az édesanyja, akinek a türelme fogyásával arányosan vált a hallása egyre élesebbé. – Örülnék, ha nem a kviddics kupáról vagy a Trimágus Tusáról álmodoznál folyton, vagy azon spekulálnál, hogy milyen lehet a vajsör, hanem inkább segítenél.
Lujza duzzogva, egy „Még szép, hogy segítek!” felkiáltással felakasztott egy angyalkát a fára, majd véletlenül rálépve ripityára törte a földön felejtett piros gömböt.
– De ott biztosan minden dísz mozog, meg beszél! – nyafogott tovább Lujza, de már nem annyira lelkesen, mint előtte, inkább csak azért, hogy ne maradjon csendben. Közben sipító hangon elkezdett a díszekkel bábozni: – „Jaj, ne tegyél fel engem, Lujza, félek a magasban!” – mondta az egyik gömb hangján, majd egy angyalka hangján folytatta: – ” Én meg itt akarok lenni a fa csúcsán, mert innen jobban látom a Mikulást, ahogy a kéménybe szorul!” – miközben majdnem felborította a fát. Édesanyja ijedten a szája elé kapta a kezét, majd látva, hogy nem történt nagyobb baj, nagyot, idegeset sóhajtott, miközben az arcán az izmok olyan idegrángásba kezdtek, mintha éppen a Crucio-átok hatása alatt állna. Lujza a továbbiakban inkább csendben maradt, és kelletlenül folytatta a díszítést, bár nagy néha, szinte már hang nélkül suttogva elhagyta a száját néhány „Miért pont én…”.
Ahogy a fa lassan megtelt színes gömbökkel, csillogó szalagokkal és angyalkákkal, a lányka hangulata is egy kicsit jobb lett, de ezt persze nem mutatta, sőt, igyekezett eltitkolni.
– Anya, ez a csillag olyan, mint az, ami a Roxfort legmagasabb tornyán van! – szólalt meg végül, miközben egy aranyozott csillagot akasztott a fa csúcsára, bár még mindig nem lelkesen, de egy hangyányit lelkesebben, mint korábban.
– Igen, nagyon szép – válaszolt oda se nézve az édesanyja, aki miközben gyorsan panírozta a halszeleteket, csendben azon imádkozott, hogy Lujza végre befejezze a díszítést, és főleg, hogy ne törjön össze több díszt.
– És ez a bagoly olyan, mint Hedvig! – folytatta Lujza, de még mindig nem elég lelkesen. Egy hófehér bagoly alakú díszt vett a kezébe, amit majdnem elejtett.
– Valóban… – egyezett bele az édesanyja, aki most már csak azt szerette volna, ha minél előbb mindannyian végeznek a feladataikkal. Hajnal óta talpon volt, egy percet sem pihent, és mostanra igencsak elfáradt. Magában folyamatosan azt kérdezgette, hogy vajon más hogy intézi az ünnepeket? Eltűnődött a kolléganőjén, aki mindig olyan nyugodtnak tűnik, pedig neki is két gyereke van…
Lassan összeállt a vacsora, és az összes dísz is a helyére került, méghozzá igazi, viaszból készült gyertyákkal a faágak végein.
– Most meg tudnád gyújtani a gyertyákat a fán? – kérdezte a lányát. Lujza bólintott, és hosszú szárú gyújtóval óvatosan meggyújtotta a kis gyertyákat, amik varázslatos, meleg fénnyel árasztották el a fát és a szobát. Ebben a pillanatban még Lujza is elismerte, hogy a karácsonyfa tényleg gyönyörű lett.
– Anya, ez a legszebb karácsonyfa, amit valaha láttam! – mondta, és most kivételesen nem volt benne semmi irónia, még a száját sem húzta el.
– Igen, Lujzikám, tényleg az – válaszolt elmosolyodva az édesanyja, és megkönnyebbülten leült a kanapéra. A karácsonyfadíszítés és a vacsorakészítés csatája véget ért, és bár Lujza nem volt a leglelkesebb segítő – sőt! -, végül mégiscsak sikerült ünnepi hangulatot varázsolniuk a lakásba.
Félix, aki eddig csendben figyelte az eseményeket a szobájából, most előjött, és odament az édesanyjához.
– Anya, segítek megteríteni az asztalt, – mondta halkan, majd hozzátette a szájában alig észrevehető, huncut mosollyal – nehogy Lujza véletlenül az evőeszközöket is a fára akassza.
Az édesanyja hálásan rámosolygott.
– Köszönöm Félix, az nagyon nagy segítség lenne.
Lujza ekkor egy kicsit elszégyellte magát. Rájött, hogy a bátyja mennyivel segítőkészebb volt nála, és hogy ő maga mennyire igazságtalanul viselkedett. Eszébe jutott, hogy hányszor olvasott a testvéri szeretetről és összetartásról a Harry Potter könyvekben, és rájött, hogy ő most nagyon nem a Griffendél házhoz méltóan viselkedett.
– Anya, én is segítek – mondta Lujza, és elindult a konyha felé. – Elmosogatom az edényeket.
Az édesanyja meglepődött, de nagyon megörült.
– Köszönöm, Lujza, az nagyon kedves tőled.
A lány abban a pillanatban értette meg, hogy a karácsony nemcsak az ajándékokról és a díszekről (és azok összetöréséről) szól, hanem arról is, hogy segítsünk egymásnak, és örömet szerezzünk a szeretteinknek. És ez a felismerés többet ért minden varázslatos karácsonyi dísznél.
És bár a „Miért pont én?” kérdés még néha-néha felbukkant a gondolataiban, de, hogy mikor, és mivel kapcsolatban, az már egy másik történet.
A karácsony varázsa estére végül Lujza szívébe is beköltözött, és ez volt a legszebb ajándék, amit kaphatott. Amikor végzett a mosogatással, odament az édesanyjához, és szorosan megölelte.
– Boldog karácsonyt, Anya! – suttogta a fülébe.
– Neked is, kincsem – válaszolta az édesanyja, és megcsókolta Lujza homlokát. – Nagyon szeretlek!
– Én is nagyon szeretlek, Anya! És köszönöm, hogy ilyen türelmes voltál velem.
Félix közben ott serénykedett a háttérben, a maga csendes módján ellensúlyozva Lujza „Miért pont én?” kérdésekkel tarkított karácsonyi zizegését. Tulajdonképpen neki köszönhetően a család karácsonya végül mégiscsak békés és meghitt lett. Így vált teljessé számukra az ünnep.
