Fanni a fehér íróasztalánál ült, előtte a naplója hevert, amit csak néha vett elő, amikor éppen eszébe jutott valami fontos, amit meg akart örökíteni, bár ez így nem pontos. A naplójába inkább csak akkor írt, amikor valami nagy szomorúság gyötörte.
Most is különös, fojtó mélabút érzett. Az első mondatok, amelyeket papírra vetett, így hangoznak:
Próbáltam visszaemlékezni rád, de közben rá kellett jönnöm, hogy nem megy. Valahogy elfelejtettelek.
Fanni egy férfira gondolt. Csak pár napig dolgoztak együtt, és nem sokkal később megszakították egymással a kapcsolatukat. Fanni elképzelte őt, hogyan is nézett ki: nem volt túl magas, sűrű fekete haja volt, amelybe jól esett volna beletúrni, karakteres arca, és mindig fekete bőrkabátot hordott. Jóképű volt, nyitott, extrovertált, és nagyon jól megtalálták a közös hangot már az első perctől.
Sokat viccelődtünk munka alatt, és sokat beszélgettünk. Amikor az első napunk letelt az Aldiban – ahol nyolc órán keresztül cipekedtünk, pakoltuk az árut a polcokra, és kerülgettük a vásárlókat, akiknek mindig útban voltunk – és mielőtt villamosról leszálltál a Vásárcsarnoknál, és két puszit adtál az arcomra búcsúzásképp, mintha ezeréves barátok lennénk, nagyon meglepődtem.
Laci hamar megkedvelte őt. Az Aldiban nem szívesen kezdett el dolgozni, csak azért ment oda, mert nem volt más, és örült, hogy egy ilyen kedves lánnyal kell eltölteni az idejét. A Kossuth téri Aldi nagyon szűkös volt – bár ez nem igaz, el lehetett volna férni, ha nem lett volna olyan sok a vásárló, de valahogy mindig nyüzsögtek – és nekik folyamatosan elnézést kellett kérniük, hogy a kocsival elférjenek, és az emberek folyamatosan megállították őket, hogy megkérdezzék mi merre található, de ők ketten mindig megtalálták rá a módot, hogy egymás mellett pakoljanak. Munka után együtt mentek haza, beszélgettek, nevettek, kiderült, hogy sok hasonló dolog érdekli őket. Mindketten szeretnek rajzolni, mindketten érdeklődtek a pszichológia iránt. Aztán Laci azt kezdte el érezni, hogy Fanni nemcsak barátként tekint rá.
Akkoriban én is azt gondoltam, hogy szeretlek. De ez nyilván nem volt igaz, csak nagyon vágytam valakire, akit szerethettem, akire felnézhetek.
Fanni azt gondolta, hogy tetszik Lacinak, és többet akar tőle. Amikor sétáltak, akkor Laci nagyon közel volt hozzá, és munka közben is mindig kereste a társaságát. És ebbe az ábrándba, hogy esetleg szerelmes lehet, és belé is szerelmesek lehetnek, többet láttatott bele, mint kellett volna. Fanninak ebben az időben párkapcsolata volt. De nem volt benne boldog, hiányérzete volt, és kívánta, hogy legyen valaki más, aki kirángatja a rossz kapcsolatából, mert egyedül nem tudott kilépni belőle.
Laciról azt gondolta, hogy ő egy mentsvár lesz számára. Persze Laci nem lett az. Laci, ahogy megérezte, hogy Fanni máshogy közeledik hozzá, azt ajánlotta, hogy inkább ne barátkozzanak. Közben persze neki is a tudomására jutott, hogy Fanni nem egyedülálló, amin nagyon meglepődött, és úgy gondolta, hogy Fanni nem túl tisztességes a párjával szemben. Kölcsönösen törölték egymást Facebookról, és nem beszéltek többet.
Otthon ültem a kanapémon. A párom az asztalnál dolgozott és végtelenül távolinak tűnt. Már rég elhidegültem tőle, már régóta két külön világ voltunk. Ott ült tőlem nem messze, én pedig a telefonomat nyomkodtam.
Fanni arra a napra gondolt, amikor Laci megírta neki, hogy többet nem kellene beszélniük. Messengeren kommunikáltak, érezte, hogy ég az arca, és csak reménykedett benne, hogy a párjának nem tűnik fel, hogy furcsa, hogy valami baja van. De a párja persze a munkájára koncentrált, máskor sem tűnt fel neki, ha valami nem volt rendben.
De ez most nem számít, nem ezt akarom elmesélni most. Azt akarom mondani, hogy akkor, amikor a kanapén ültem, a neveden gondolkoztam: Laci. Azt hittem, hogy te voltál az első Laci nevű szerelmem az életemben, de nem igaz.
Fanni most önmagára gondolt, a 12 éves, bozontos hajú, naiv kislányra. Akkoriban kezdett ébredezni benne a szerelem, és más gyengédebb érzelmek. Fanni nem tartotta magát akkoriban túl bizalomkeltő látványnak, pattanásos volt az arca, nem tudta, hogyan kell szépen öltözködni, és folyton szégyellte magát a nőiesedéséért. Gyakran magányos volt, nem bízott meg senkiben, ahogy önmagában sem bízott. Hétfőnként rajzszakkörre járt, amit az iskola igazgatója tartott. Szerette Fannit, mert tehetségesnek tartotta, Fanni pedig jól érezte magát alkotás közben. Erre a rajzszakkörre járt Laci is. Laci már nyolcadikos volt, magas, vékony, világosbarna hajú, művészalkat.
Én általában batikoltam, néha pedig agyagoztam. Laci legtöbbször pasztellkrétával rajzolt. Én mindig csak messziről figyeltem. Megbabonáztak a színek, amiket használt, és ahogy a papíron összemosta őket. Csodáltam érte. Én viszont a pasztellkrétához még csak hozzáérni sem mertem.
Hosszú évek múlva Fanni aztán kipróbálta a pasztellkrétát, akkor nem gondolt már Lacira. Beleszeretett ebbe a technikába, a színek ugyanúgy elvarázsolták.
Fanninak soha eszébe sem jutott, hogy szerelmet valljon Lacinak, csak vágyakozott rá. Több nem is lehetett, Laci körül szebb lányok legyeskedtek, Fanni pedig 12 évesen nem is tudta még, hogyan kell, hogyan lehet az érzelmeket kifejezni. Egyszer azonban játékos kedvében volt. Laci a rajzterem szertárában volt, Fanni pedig észrevette, hogy a kulcs kívül a zárban maradt, és bezárta Lacit. Laci persze dörömbölt, kiabált, nem érezte annyira játéknak, mire Fanni kacagva engedte ki őt. Fanni, amikor visszagondolt erre a jelenetre, butának gondolta magát, akkor viszont nem érezte úgy, hogy szégyellni való dolgot tett volna.
Akkoriban sokszor boldogtalannak éreztem magam, ma pedig már csak mosolyogni tudok magamon, és azon, hogy milyen ártatlan, és tudatlan voltam.
A naplójára meredt, és hirtelen eleredtek a könnyei. De már nem a volt szerelmeire gondolt. A nagybátyja jutott eszébe, aki néhány hónappal ezelőtt ment el. Laci. Nem lehetett rá felkészülni.
A boltból mentünk haza, amikor anya hívott. Felvettem a telefont, köszöntem, anya zaklatott hangon mondta, hogy Laci meghalt. Én felkiáltottam: Anya mi történt? Anya mondta: fát vágtak ki a szomszéddal, a szomszéd egy percre bement valaminek a lakásba, mire visszaért, Laci a földön feküdt, és nem lélegzett. A mentősök már nem segíthettek rajta, szívinfarktus volt.
Olyan hirtelen történt az egész, hogy senki se tudta felfogni jó ideig. Érthetetlen volt, hogyan tud egy ember ilyen hirtelen elmenni, minden jel nélkül. Hirtelen minden nagyon törékenynek tűnt, és értelmetlennek. Vágyakozni emberek után, akik felénk sem néznek, bánkódni valaki után, aki eltaszít, amiért kapaszkodni próbálsz belé, és nem tenni a saját boldogságunkért, életünkért, amikor még lehetőség van rá.
A temetésen apa nagyon összetört, zokogott, annyira belelovalta magát a sírásba, hogy nekem kellett tartanom, én pedig igyekeztem erősen fogni őt, pedig nagyon nehéz volt, de tudtam, hogy szüksége van rám. Erős voltam. Erős is tudok lenni. De ezt eddig nem használtam ki, mindig másokra akarta támaszkodni, egyedül nem éreztem jól magam, és megalkudtam a boldogtalan kapcsolatokkal. Ostoba voltam.
Fanni letörölte a könnyeit, becsukta a naplóját. Odakint meleg volt, sütött a nap, a madarak csicseregtek, a lelki vívódásai ellenére a világ ment tovább. Mert így van rendjén. Neki is mennie kell tovább.
