Kevesen vannak, akiket nem érintett meg a mai hír, miszerint Robert Redford eltávozott körünkből.
De még ha a szívünkben fájdalom is ébred, gondoljunk inkább arra, milyen gazdag és sokszínű örökséget hagyott ránk: filmeket, színházi élményeket, egy egész szemléletmódot a művészetről és az életről.
Redford neve egyet jelentett a minőséggel, a karizmával és a szakmai integritással.
Nem csupán filmsztár volt, hanem alkotó, rendező és mecénás, aki a független filmek támogatásával új távlatokat nyitott a filmművészetben. A Sundance fesztivál nemcsak az ő víziójának, hanem a kitartásának is emlékműve: egy hely, ahol a fiatal alkotók megtalálhatták a saját hangjukat.
Színészként Redford egyszerre volt a hollywoodi aranykor utolsó nagy romantikus hőse és a modern film emberközeli antihőse. A „Butch Cassidy és a Sundance kölyök”, „A nagy balhé” vagy „Az elnök emberei” nemcsak korszakos filmek, hanem történelem: darabkák egy egész generáció kollektív emlékezetéből.
Rendezőként pedig olyan munkákkal, mint az „Átlagemberek”, bizonyította, hogy érzékenység, mélység és emberség nélkül nincs igazi művészet.
Az ő pályájáról írni nem szomorúság, hanem kiváltság
Hiszen Redford életútja maga a bizonyíték arra, hogy a művészet képes jobbá tenni a világot. Élete végéig hű maradt ahhoz a gondolathoz, hogy a film több, mint szórakoztatás: tükör, amelyben megpillanthatjuk magunkat.
Most, amikor elköszönünk tőle, nemcsak egy embert gyászolunk, hanem ünnepeljük is azt a hatást, amelyet mindannyiunkra gyakorolt.
Robert Redford nem tűnik el – mert minden egyes vászonra vetített mosolyában, minden rendezett képkockájában és minden fiatal filmesben, akinek utat mutatott, tovább él.
– – –
Kép forrása: Robert Redford sajtófotója a Tell Them Willie Boy Is Here televíziós vetítéséhez (NBC Television, 1971, Public Domain, módosított változat)
