Itt járok most.
Ebben a pillanatban is.
Körülöttem minden él és mozgásban van.
A fény, a hang, az illatok, a súly, az ízek, az érintés, az öröm, a bánat, a mindent átható rezgések.
Az élet itt van most.
Amit leírtam, már elmúlt.
Amit leírni fogok, még nem jött el.
A hang zeng bennem, a csend zeng bennem, a hang hangtalan, a csend hangtalan.
Érzem az ittet, de ott is vagyok.
Látom magam onnan, mert bennem vagyok.
Történik a lét.
Szeretek és szeretnek.
Haragszom és haragszanak.
Nézek csak és néznek csak.
Sírva nevetek, mert széthullok, miközben összeállok, sűrűbb leszek, hogy oszolhassak és megannyi helyre pattanjon szét a szikrám, mely nem az enyém, de én vagyok.
Gyanakszik az Ego, fájdalmat küld.
Békét nem lel.
Kell neki a mágnes, mely begyűjti számára az „Őt”.
De nincs sehol.
Tudja és tudom, hogy engem véd, de eltűnik, mihelyt ránézek, mert tekintetetmben ott a végtelen.
Egyszerre érzek és egyszerre létezek.
Más nincs, nem is volt.
Az idő teker rajta egyet.
Ha elhagyom, végtelen lesz létem, nincs mit tenni, létezni csak.
Ha belelépek, agyoncsap súlyával, hogy megedzzen, kibírjam az újabb kört.
Mert kör ez.
És a kör peremén nézem ahogy ez a betű is megjelenik szemeim előtt.
Meg ez.
Meg még ez.
A történet kifolyik lelkemből.
Én vagyok az ura, mégis elrejti magát előlem.
Elfelejtem minduntalan, mert játszik velem és morzsákat hagy nekem.
Morzsákat, amiből csak sejthetem, hogy van, találgathatok róla, vágyhatok utána anélkül, hogy látnám az eget, az egészet.
Talán a legjobb lesz, ha megvárom, amíg felfedi magát.
Hisz épp időben járok, van hozzá időm.
Csak várnom kell, csendben, figyelemmel, védelem nélkül.
S ha megjelenik és felfedi előttem valóságát, valóságomat, a szívem hasad, örömmel áll meg rácsodálkozva a pillanatra, búcsúzva fiamtól, lányomtól, asszonytól, anyától, apától, testvértől, napfénytől és minden szent rezgéstől, ami életben tart.
Ez hát a történetem.
(getamorphosis)
Fotók: PixaBay
