Kubát most kell látni! Megérkeztünk Kubába. Havanna óvárosában lévő hotelünk egy koloniál stílusú álom: vakítóan fehér homlokzat, stukkódísz a falakon, a tetőteraszon pedig élőzene!
Miközben a banda a Guantanamerát játssza, én a város panorámáját élvezem: jobbra a barokk színház, balra a Flanier-Boulevard Prado, szemközt pedig pálmák hajladoznak a meleg szélben. A kubai szálloda előtt –mintha egy régi gengszerfilmet néznék- tarkabarka színekben pompázó, krómosan csillogó oldtimerek sorakoznak. A Chevroletek, Cadillacek és társaik az ötvenes évek végéig a kubai kaszinókban dőzsölő amerikaiak relikviái: maffiózók és milliárdosok adták itt egymásnak a kilincset.
A Calle Obispo utcában egyik bár a másikat éri, mindenhonnan élőzene, vidám kacagás és poharak csörgése hallatszik. Sokan mojitót isznak, ez a kubaiak rummal és friss mentával készített kedvenc itala.
Másnap fogunk egy Coco-taxit, és városnézésre indulunk. A motorizált, kókuszdióra hasonlító háromkerekű szellős, kényelmes, és óránként mindössze nyolc euróba kerül. Vezetője megmutatja nekünk a kubai főváros legjobb helyeit.
Kuba, azon belül Havanna egyik legjobb fagyizójába megyünk, a Coppeliába. A kubaiak türelmesen várják végig a sorukat, megbeszélik a legújabb pletykákat és ismerkednek.
A következő megálló a Plaza de la Revolución, aho Che Guevara óriási falfestménye látható. A szép forradalmár 1959-ben Fidel Castróval közösen szabadította meg az országot Batista diktátortól (és a maffiától), így a mai napig is hősként tisztelik.
Che 1965-ben hagyta el a szigetet, Commandante Castro pedig, aki Kubát szocialista országgá változtatta, 1959-ben lett államfő.
Egy kubai körutazás keretén belül Varadéróra is eljutottunk, szintén megérte.
