Felnőni nem csak annyit jelent, hogy betöltünk egy bizonyos életkort, és megnövünk, fizikailag is megerősödünk, a felnőtté váláshoz az is szükséges, hogy lélekben és mentálisan megérjünk. Madárka viszont, a könyv egyik főszereplője, képtelen elfogadni a valóságot, nem is akar ebben élni, ehelyett inkább a saját képzeletbeli világát választaná. Azért, mert a valóság nehéz, rideg és fájdalmas.
Történet két jó barátról
A regény egy bolondokházában kezdődik. Itt látogatja meg Al Madárkát. Al meglepetten fogadja a különösen viselkedő Madárkát, aki látszólag nem is érzékel semmit a külvilágból, furcsa guggoló testhelyzetben van, nem hajlandó enni, hanem etetni kell, és ahogy arra Al rövid időn belül rájön, úgy viselkedik, mint egy madár. Al annak érdekében, hogy Madárka tudatát felébressze, a közös gyerekkorukról kezd mesélni neki.
Al és Madárka kissé ellentétes figurák. Al leginkább a fizikai erejére támaszkodik. Kifejezetten fontos számára a teste, testi ereje. Nagy trauma számára, hogy apja egyszer megverte őt. Madárka egy sokkal inkább introvertált fiú, aki bár erős, de testével és testi erejével nem sokat törődik. Vékony, első ránézésre törékeny, aki azért éhezteti magát, hogy képes legyen repülni.
Al sokkal inkább él a valóságban, sokkal inkább igyekszik kihasználni a valóság adta előnyöket, lehetőségeket, és a beilleszkedésre is hajlandó lenne, míg ezzel szemben Madárka végtelenül álmodozó, aki a valóságot elutasítja és eltaszítja magától. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a rész a regényben, amikor az iskolában bált rendeznek. Madárka egyáltalán nem akar elmenni rá, annyira ragaszkodik az álmodozásaihoz. Al azonban, akinek semmiféle kivetnivalója nem volt az efféle világi dolgok ellen, sőt, élvezi a lányok társaságát, megemlíti Madárka szüleinek, hogy tud egy olyan lányt az iskolában, aki szívesen elmenne Madárkával. Így, bár nagyon nem akart volna elmenni, mégis részt kell vennie Madárkának a bálon. Ő viszont képtelen úgy vonzódni ahhoz a lányhoz, akit elkísért, nem talál semmi szépet a női testben – sőt, úgy egyáltalán az emberi testben! –, mert ő – bármennyire különösen hangzik is – a madarakat látja szépnek.
A madármotívum a műben
A műben végig nagyon erőteljesen jelen van a madármotívum. Madárka, a főszereplő neve, egy ragadványnév, azért kezdik el így hívni az iskolában, mert nagyon szereti a madarakat, és alakja is kezd madárszerűvé válni. Madárkát kezdetben csak maga a repülés érdekli, ezért galambokat fognak össze Allal, és galambdúcot építenek. A repülés iránti vágy a szabadság iránti vággyal egyenlő, hogy bármikor kiszakadhasson abból a környezetből, ahol él, ahová született. Madárka nem kételkedett abban, hogy az ember képes-e repülni, hitt abban, hogy ő is meg tudja tanulni. Később, amikor kanárikat kezd el tartani, a repülés háttérbe szorul, jobban fogják érdekelni maguk a madarak, és a madarak élete. Hiszen egy madár élete mennyivel egyszerűbb, mint egy emberé! Véleményem szerint az egész mű egy metafora, amelyben két gyermek furcsaságaival a társadalom ridegsége és kegyetlensége ellen lázadoznak, és képtelenek kilépni a gyermekkor álmodozásaiból, képtelenek tehát elengedni a gyermek énjüket, és felnőni.
Idő és narráció
A mű egyfajta visszaemlékezés. A jelen és a múlt pillanatai párhuzamosan bontakoznak ki az olvasó előtt. Al azért kezdi el közös emlékeiket mesélni – mint ahogy már említettem –, hogy Madárka ezáltal visszataláljon a valósághoz. Al legtöbbször mesél, így bontakozik ki előttünk a múlt, míg ezzel szemben Madárka szólamai önmagában játszódnak el, ő nem mesél, hanem újra átéli a múltat, közben pedig szembe néz a kudarcaival. A narráció tehát a két főszereplő között cserélődik folyamatosan, két nézőpontból ismerhetjük meg a múltat, és a két karaktert, hiszen azt is megtudhatjuk, hogy ők mit gondolnak egymásról.
Milyen érzés olvasni a regényt?
Sokáig tartott, mire a párom ajánlására belefogtam a könyv olvasásába, de most már nagyon örülök, hogy megtettem, és alig várom, hogy még többet olvashassak az írótól. Mindenki másnak is tiszta szívből ajánlom én is a regényt, mert mély, elgondolkodtató. Amikor elkezdtem olvasni, akkor elsőre nekem is bizarrnak tűnt, a naturalista részekhez pedig szükség van erős gyomorra és idegzetre. De William Wharton művészetében épp az a csodálatos, és elképesztő, hogy a szürrealitást annyira erősen ábrázolja, hogy a valóságnál is valóságosabbnak tűnik, és mi is együtt drukkolunk a főszereplőkkel, miközben tudjuk, hogy amire vágynak, nem lehetséges, mert a fizikai valósággal ellentétesek. A mű nagyon elgondolkodtató, világunk különös működéseire, az emberi természetre, annak kegyetlenségeire mutat rá sok helyen.
Néhány idézet:
„Kevesen vannak, akiket érdekel, mit gondolnak, mit akarnak mondani mások. Többnyire csak abban a reményben képesek meghallgatni az embert, hogy aztán ők önthetik ki a szívüket. Mindenki másokra akarja rátukmálni a maga terheit. Van, aki úgy tesz, mintha figyelne, pedig csak arra vár, hogy mikor jöhet elő a maga szövegével, várja az apropót, hogy közbevághasson. Ezért is unok szinte minden beszélgetést.”
„Az élőlények fölfelé nőnek, mégsem szabadok. A legmagasabb ágak csapdába ejtik a levegőt és a fényt, de bizony csak a rögöt táplálják. Maga a növekedés értelmetlen.”
“Hülyeség, mennyire vérünkké vált, hogy örökké azt lessük, figyelnek-e, rajtakapnak-e valamin. Még kis srác korunkban, a szüleink meg a szarházi tanáraink ültethették belénk ezt a hülye bűntudatot.”
Szóljon hozzá