Filmajánlónk egy szinte teljesen Magyarországon forgatott mozgóképi alkotásra irányul, mely a sokak által sci-fi klasszikusként emlegetett Szárnyas Fejvadász – Blade Runner folytatása.
Igen, a második részeket sokszor elbarkácsolják, de megnyugtatásul közöljük, ezúttal olyan végeredményt kaptunk, ami önálló epizódkén is megállja helyét.
Mielőtt a filmre térünk, említeni kell a Ridley Scott által 1982-ben rendezett produkciót is. Az akkoriban úttörőnek számító vizualitáson kívül a Vangelis által megkomponált zenei betét és a nyolcvanas évek szemüvegén keresztül megálmodott díszletek létrehozták azt a műfajt, amely átmenetet tudott képezni a szó szerint nagyobb űrt betöltő Csillagok Háborúja és az elkövetkező évtizedben meghatározó, B-kategóriás akció sci-fik közé. Akik a Szárnyas Fejvadászon nőttek fel, azoknak nem is annyira az eredeti film története, sokkal inkább hangulata jelenthet értéket. Nem mintha a mesterséges embertenyészet vagy a repülő automobil ne volna érdekes kérdéseket feltáró téma.
A Szárnyas Fejvadász 2049 cselekménye harminc évvel tovább repít minket a korábbihoz képest. A történet középpontjába ismét egy szárnyas fejvadászt (K – Ryan Gosling) helyez. K rábukkan egy látszólag megoldhatatlan esetre, ami a Földön megmaradt egész „emberiség” életére kihathat.
Ahogy az előzetesből sejthetjük, az ügy megoldásához K-nak meg kell találnia a rendőrség – ha szabad így fogalmazni – önszántából felszívódott fejvadászát, Rick Deckardot (Harrison Ford) is.
Az eredeti Szárnyas Fejvadász egy fiktív 2019-et mutatott be. Most, 2017-ben már biztosak lehetünk abban, hogy Los Angeles kettő, de még tíz éven belül sem lesz koromsötét felhőkarcolók és szüntelen röpködő gépjárművel otthona.
Ettől függetlenül az alkotók nem akarták eldobni ezt a kitalált világot (amiért mi, nézők hálásak lehetünk). Helyette az eredeti komor, esős, kontrasztos lámpafényekkel kitűzdelt jövőbeli városkép nyomdokain továbbhaladva álmodták meg a kilátástalan jövőképet. A harminc évvel későbbre még tovább fajuló, szinte poszt-apokaliptikus univerzumot. Bizonyos értelemben a Szárnyas Fejvadász a Mad Max kikupált, technokrata átirata is lehetne, de ezt csak az első néhány snitt sugallja.
A film beindulásával egyre jobban magába ránt minket a brutális és egyszerre gyönyörű, kihalt, mégis bőbeszédű tér. Az eredmény olyan díszlet- és tájhasználat lett, ami a moziban ülő néző lélegzetét közhely nélkül is képes visszafojtani.
Denis Villeneuve francia-kanadai származású író-rendező nevéhez olyan filmek fűződnek, melyek az elmúlt öt év érzelmi és vizuális értelemben egyaránt erősebb alkotásai közé sorolhatók. Gondolunk itt többek között az Arrival – Érkezés (2016) vagy a kegyetlen atmoszférája miatt példaértékű Prisoners – Fogságban (2013). Esetleg a nem kevésbé kíméletlen stílusú, valamennyire társadalmat is bíráló Sicario – A bérgyilkos (2015) c. filmekre.
Villeneuve munkássága felismerhető az elképesztő légi felvételekhez igazodó, néha felemelő, néha lélekszorongató zenei betétekben (amely nagyrészt Hans Zimmer érdeme, de felfedezhetők a hangsávok közt Jóhann Jóhannsson motívumai is és persze a Vangelis előtti tisztelgés) és a lenyűgöző kistotálokban, valamint a mesterien vezetett premier plánokban.
Utóbbiak különösen sokatmondóak voltak akkor is, mikor a lencsevégre kapott színészek egy szót se szóltak.
A Szárnyas Fejvadász 2049 méltó utódja az eredeti résznek és önálló üzenetet kézbesít azoknak is, akik nem látták vagy nem tudták annyira komolyan venni a kissé művészfilmes végződésű, 1982-es filmet. Nem mintha ezúttal ne kapnánk esztétikailag is értékelhető képsorok áradatát. Már az első pillanat is egy nézőre tekintő, gyönyörű szemet ábrázol, és valahogy a legvéresebb jeleneteknél is érezhető egyfajta szépség. Megtekintését ajánljuk mindenkinek, akik a sci-fi-től nem (csak) látványt, hanem emberi kérdéseket feszegető üzeneteket is várnak.
