Volt régebben egy öreg barátnőm. Azt hiszem, nevezhetem annak. 80 lehetett amikor megismertem, és 92 amikor meghalt.
Fiatal anyukaként a csecsemő kislányát újságpapírba csavarta, és sötét kapualjakban bujkált vele a háború végén, Budapest ostroma alatt. Később zöldségboltja lett és évtizedeken át hajnali kettőtől este tízig talpon volt. Télen a nagybanin a lábára fagyott a gumicsizma a sok ácsorgástól, de kiépítette a maga kis birodalmát, iszonyatos szorgalommal és kitartással.
Jómódú nagyasszony lett, csörögtek rajta az aranyékszerek és az étteremben minden pincér neki gazsulált. Imádott parancsolgatni, de valahogy nem esett tőle rosszul. Ébenfekete haját 90 körül is a legjobb szalonban csináltatta. Hangos volt, ellentmondást nem tűrő és ezekkel együtt ellenállhatatlan. Nagyon szerettem, és azt kell mondjam, egy kicsit ő tanított meg stílusosan élni. Emlékszem, legalább ötven pár cipője volt, és vagy tizenöt különböző pénztárcája. Minden kosztümjéhez színben illő táskát hordott, és abból trendben, színben, mintázatban és méretben szintén harmonizáló tárcát kapott elő.

Azelőtt nem tartottam a pénztárcát meghatározó divat-kiegészítőnek, inkább a praktikum számított. Vettem egy cipzáras, középméretű, matt darabot, és az vittem mindenhová, amíg el nem nyűttem. Ma már másként vagyok ezzel. Tudom, hogy a pénztárca éppúgy “öltöztet”, mint egy ékszer, egy karóra, vagy egy márkás napszemüveg. Csak vetek egy pillantást valaki pénztárcájára, és többé-kevésbé tudom, kivel állok szemben.
Nemcsak a méret a lényeg
Bár kétségtelenül sokat számít. A férfiak például nem nagyon szeretnek táskát hordani – maximum laptoptáskát a munkához, vagy sporttáskát edzéshez, kiránduláshoz –, és az, hogy a tárcájukat a táskából kotorásszák elő, az esetek többségében elképzelhetetlen a számukra. Farzseb vagy öltönyzseb – talán ez a legáltalánosabb, és ide bizony lapos, kisméretű pénztárca kell.
Férjen el benne egy-két bankkártya és személyi irat (ma már azok is kártya formátumúak), esetleg egy családi fénykép, és lehetőleg minél kevesebb apró.
Sokan kedvelik a tépőzáras zárófület, a praktikus, “lapozható” bankjegytartót, és legalább egy, hermetikusan zárható rekeszt, amibe bele lehet tuszkolni az aprót. De a lényeg: ne foglaljon sok helyet! A munkahelyemen valamelyik férfikolléga divatba hozta a “cowboyos”, összehajtható, bivalybőr pénztárcát, amelyen még egy diszkrét, dombornyomatos, vágtató ló is díszelgett. Neki világosbarna volt, és onnantól mindenki hasonlót akart.

Volt, aki csak simát, minta nélkül, volt, aki kék vagy szürke változatot, esetleg valamilyen felirattal, mindenesetre vicces volt, ahogy a közös, kollegiális ebédeknél mindannyian egyszerre kapták elő a közel egyforma pénztárcájukat. Azt mondták, épp illik az öltönyzsebükbe, jó a tapintása, és minden elfér benne. Ez ellen nem volt érv.
A pénztárca teszi a nőt?
Természetesen ez csak átvitt értelemben igaz, de a nőknél is érvényes, hogy egy szemet gyönyörködtető pénztárca éppolyan stílusossá teszi a megjelenést, mint egy ámulatba ejtő ékszer, vagy egy dögös napszemüveg.
Nekem például van egy halvány rózsaszín, mappabőr válltáskám, pontosan ugyanolyan árnyalatú magassarkú cipővel, és egy selymesen csillogó, lazac színű vállkendővel. Ezeket mindig együtt hordom, és soha, senki nem állja meg szó nélkül: “Mintha egyenesen a kifutóról sétáltál volna be!”

Nem csoda, hogy a jó öreg, megszokott, sötétkék, cipzáras pénztárcámat ebből a csoda-szettből restelltem elővenni, így beszereztem egy rózsaszín, gyöngyházfényű pénztárcát is, hogy tökéletes legyen a hatás. Azután már nehezen tudtam megállni, “valahogy lett” egy esti, színházba járós kis feketém is, egy tűzpiros, lakkbőr pénztárcám nyári estékre (elképesztően jól mutat egy könnyű, nyári ruci és egy pohár gyöngyöző rozé mellett), sőt, egy férfias, tépőzáras bivalybőr csodám is, amelyet először a férjemnek vettem meg, de aztán beszereztem magamnak is egy hasonlót.
Túrázáshoz, kirándulásokhoz, vagy csak egy rohangálósabb napon, ahol óránként háromszor kell előkapni a tárcámat, ez a praktikus, könnyen kezelhető, mégis vagányul mutatós darab elképesztően jó szolgálatot tesz.
Valahányszor a rózsaszín gyönygyház-, vagy épp a piros lakkbőr tárcámat a táskámba teszem, vagy előkapom valahol, és látom, ahogy szinte mágnesként vonzza a tekinteteket, eszembe jut a fent idézett Olgi néni, a stílus nagyasszonya, aki, amíg élt, gyakran mondogatta nekem: “Kislányom, egy nőt MINDEN öltöztet. Minden, amit felvesz, amit a kezén-lábán-fején hord, de még a parfümje és a mosolya is”.
Mi mást mondhatnék? Igaza volt.













