Lábnyomokban
ottfelejtett percek
– elhagyott idők
egymás mellett,
egymás fölé helyezkedtek –
ahogy az emberek
jöttek-mentek,
míg sétálgattak
vagy siettek,
„ÖRÖK TÉRKÉPET”
teremtettek
az elmélyedő képzeletnek.
Megannyi úton,
mindig csak lejjebb…
ahogy egyre-másra
lépegettek
és nem tudni éppen
kinek nyomába
ért földet
valahol, valaki lába.
Ám van ahol
éled ANNAK a léte,
AKIRŐL még tudott,
hogy épp OTT
mérte lépteit,
múlt időnek sűrű hajnalán
– mikor hívott
a gyár –
vagy MÁSÉ vonz,
KI csak megjelent
mint lángoló, egy
nem várt délután.
Így évek múltán
– CSAK arra járva –
mégse’ siettünk el,
mert tudat alatt
andalogva
lépünk a föld
játszó jelzéseivel.
De AZON
a nyomon,
hol a TALPAK ALATT
szinte
mozgolódnak
a legapróbb kövek,
ahol már
tólja a föld
a képzeletet
– volt menedékével
együtt –
meg az emlékeket
és olyan érzés
kerít hatalmába,
hogy valaki
követ…
tudva, hogy
gondolatban továbbjutni
másképp nem lehet,
már inkább
szállva hagynánk el
a szűk és zord helyet,
mint borzolgassuk
az érzelmeket!
Nos, így megy EZ
évezredek óta,
hogy a múlt időnek
múlt ideje,
Őseinknek
Ősi-Őse, leszármazottjuk
ismerőse
jött Erre,
került Arra,
mint ahogy ma is zajlik
a célok, sorsok
lábnyomok
találkozója…
Hát a LÁBUNK
a FÖLDNEK
mindig ADÓSA!!
Egész testünkkel
fizetünk majd
ÉRTE, míg
a „LÁTHATATLAN ATLASZ”
alakulgat
percről-percre!
/IDŐTLEN-IDŐKRE…/
