Kőhalmi Zoltán ’A férfi, aki megølte a férfit, aki megølt egy férfit’ című könyve nyilván skandináv világba visz el, mert a címben a lecserélt ’ö’ magánhangzót jelölő ’ø’ betű arrafelé honos.
A könyv mindenesetre tele van vele. Hangzása akár a magyar ’ö’ hang, viszont önmagában ettől még lehetne akár dán is.
De nem az, jobbadán norvég. Azért csak jobbadán, mert vaskosan magyar is. Sűrűek a szórakoztató logikai bakugrások, szabad gondolattársítások [magyarul asszociációk], mulatságos beszólások és aranyköpések.
Ezek kivétel nélkül a gazdag anyanyelvünk lehetőségeit aknázzák ki. Minden egyéb csak ehhez díszlet.
Humor a javából az olvasónak, aki korábban Karinthy Frigyes édes-bús világlátását és Rejtő Jenő ábrázoló készségét olvasmányaiban közel engedte magához. A hazai humor mesterein túl egy kanadai tud még ilyen szórakoztató lenni: Stephen Leacock a múlt-múlt századforduló tájáról. Ő is csak úgy, hogy épp Karinthy ültette át magyarra annak idején. Lehet, hogy ettől az sokkal jobb lett mint az eredeti. A szintén kanadia A. A. Milne is csak Karinthy Frigyes belenyúlásával tudott magyarul ennyire szerethető Micimackót megformálni.
Kőhalmi Zoltán ’stand up’ humoristaként lett ismert. Fő erénye, hogy a humor egy olyan rétegét hámozgatja, amely elegánsan ki- és elkerüli – sok pályatársától homlokegyenest eltérően – az izléstelenséget is már súroló közönségességet. Nem az emberi testnedvek, egyéb anyagcsere termékek és -folyamatok emlegetését kellene unos-untalan előrángatni a nagyérdemű szórakoztatására. Aki persze szeret ezeken az alpári vicceken neveti (nem is, hanem) inkább röhögni, kiesve a strapás álszemérmes szerepéből.
’A férfi, aki megølte a férfit, aki megølt egy férfit’ könyve bemutatkozás.
Kőhalmi Zoltán fura (modern?) formát választott. Egy krimibe oltott fejlődésregényt, a történettel együtt a regény írója is belekerül a sztori kibontakozásába és aktív részese lesz a történetnek, főleg a végén. De már az elején is: konkrétan a borítóján a szerző személye hangsúlyosan uralja a tájat.
Dilemmája egyre szorítóbb: hogy’ lehet besuvasztani egy szimpla sztorijú krimibe 105 hullát? Ennyi embert még egy ’igen szerencsés’ vonatbalesetnek sem sikerül elpusztulnia egy menetben…
A skandináv krimik egyik detektív alakját Joe Nesbø /a szintén norvég/ író álmodta életre. Kőhalmi ezt a fazont karikírozza ki. Gyűrött az ő egész kinézete, nemcsak mint Columbonak a kabátja. Pluszban kemény alkoholista. Annyira, hogy egyik leszakadt karját is üreges fémvégtaggá alakíttatta át, és benne kedvenc kéregzuzmószeszét tartja. Karjából nem látható cső jön ki, és amikor eltűnődve karjára támaszkodik, megvicceli a világot, valójában a kéregzuzmó (brrrr….) rejtett párlatából szittyózik.
Amikor nem kávét pusztít.
Olykor ennél is jobban elvadul az író fantáziája és aki bírja az efféle humort, az aranybányára lel a könyv lapjain. Nem is a történet a fontos, hanem a helyzetek + a helyszínek + a ’bemondások’. Ezért aztán úgy jutunk a végére, hogy elkülönülő mini szórakozás-gyöngyök fűződnek fel lánccá. Viszont a sztoriban ez a lánc már gúzsba köti az írót, kicsit le is ül az egész, mintha kifogyna a mondandóból is.
Elsőkönyves szerzőnek meg kell bocsátani ezt, a következő könyve (már megjelent és ’Az utolsó 450 év után’ a címe tavalyról) talán jobban összeáll egésszé. Ennyi kritika bizonyosan megengedhető, mert olvasóként követendő a (szintén Karinthy) aranymondás: ’Humorban nem ismerek tréfát.’
A könyv poénról poénra haladva vezetgeti az olvasót a történeten keresztül, a végére megvan az elkövető (elég sok) és áldozatok (hegyekben) . A végére egyszerre van némi csömör és némi ’kéne még belőle’. Nem önfeledt, de jópofa szórakozás, mindez à la Kőhalmi Zoltán.
Tőle többet az „Én, Kőhalmi Zoltán” előadói estjén DVD-lemezről, vagy lejmolva a YouTube weboldalát kapunk.
Viszonylag fapofával, ’kívülállónak maszkírozva’ dől belőle a poén. Itt kérem intellektus árad, nem az alpáriság.
