Mivel szerkesztőségünk megszólalni nem bír a szomorú esemény kapcsán, engedjétek meg, hogy Kocsis Zoltán emlékére búcsúzóul közzé tegyük a Zeneakadémia közleményét.
„Tudja az ember, persze, tudja, hogy az élet véges, és tudjuk azt is, hogy minden halál felfoghatatlan. De vannak, akikről azt gondoljuk, örökké élnek. Akik olyan vitalitással végzik munkájukat, olyan elementáris kisugárzással léteznek, hogy úgy érezzük, nem foghat rajtuk a halál. Kocsis Zoltán ilyen ember volt. Rettenetes leírni, hogy november 6-án elhunyt. Hatvannégy évesen, szinte napra pontosan annyi idősen, mint legkedvesebb zeneszerzője, Bartók Béla.
Lehetetlen számba venni, hogy mi mindent tett szűkre szabott, de sokszor hatvannégy évnek tűnő földi idejében. Bár zeneszerzőnek készült, zongoristaként vált ismertté: a Zeneakadémián Kadosa Pál és Rados Ferenc tanítványaként végzett, s megdöbbentő zenei érettségről tanúbizonyságot téve tizennyolc évesen megnyerte a Magyar Rádió Beethoven-versenyét. Huszonegy évesen Liszt-díjat kapott, huszonöt évesen Kossuth-díjat (ötvenhárom évesen másodszor is megkapta a legmagasabb művészeti kitüntetést), s oldalakat lehetne megtölteni különböző díjainak, elismeréseinek felsorolásával. A világ szinte valamennyi jelentős zenekarával és karmesterével dolgozott, 1983-ban Fischer Ivánnal megalapította a Budapesti Fesztiválzenekart, 1997-től haláláig pedig a Nemzeti Filharmonikus Zenekart főzeneigazgatóként vezette. Hogy milyen jelentős alakja volt a hazai zenei életnek, arról sokat elárul, hogy meghatározó szerepet játszott a két legjelentősebb magyar szimfonikus zenekar történetében.
Ezer szállal kötődött a Zeneakadémiához: itt végzett, itt kezdett tanítani 1973-ban, s bár a hetvenes évek végétől formálisan már nem tanított az intézményben, újra és újra visszatért alma materébe. A Liszt Ferenc téri épület felújítása előtt rendezett „Búcsúfesztiválon” egyetlen délután-este itt vezényelte el Beethoven mind a kilenc szimfóniáját (a zeneakadémistákkal kiegészített Nemzeti Filharmonikusok élén), s a felújítás óta is rendszeresen visszajárt, mesterkurzusokat adott, többször dirigálta a Zeneakadémia Szimfonikus Zenekarát. Nem volt könnyű tanár, rendszeresen jöttek ki óráiról sírva a növendékek, és mégis rajongtak érte. Mert zenéből volt, minden gesztusa zenét hordozott, a vele való érintkezés minden formája súlyos és felemelő zenei hozadékkal járt. Ahogy egy-egy rövidebb-hosszabb frázist a zongorán megmutatott a növendékeknek, vagy ahogy egy-egy különleges metaforával megvilágított zenei összefüggéseket – a diákok számára mindig életre szóló élményt adott. Tanított ő mindig, nem kellett hozzá tanterem. Tanította a muzsikusait a próbákon, a közönséget a hangversenyeken, tanította a zenekarához vendégszólistaként meghívott ifjú zongoristákat. Utolsó zeneakadémiai fellépése is afféle tanítás volt: a nyári Fesztiválakadémián a Kelemen Kvartett közreműködésével közel kétórás, káprázatos előadást tartott Bartók vonósnégyeseiről a Zeneakadémia Nagytermében.
Univerzális zseni volt: a földöntúli tehetség megtestesülése. Pilinszky János – akivel a harmincegy évnyi korkülönbség ellenére közeli barátságban állt – Mozarthoz, Dosztojevszkijhez és József Attilához hasonlította egy beszélgetésben: „Egyszer beszélgettem valakivel – mondja Pilinszky -, aki szerint, ha leegyszerűsítjük a dolgot, kétféle tehetség van. Az egyik végtelen nagy adottságokkal születik, a másik: akinek végtelen nagy szüksége van arra, hogy tehetséges legyen. […] A tehetség nem kisebb veszély, mint ha valakinek nincsen tehetsége, de meghalna, ha nem szerezné meg azt. Én ezt rögtön láttam, hogy – miként József Attilánál – ez a két dolog valahol egybeesik. Példaként említem, hogy én Kocsis Zoltánnál érzek egy ilyenfajta szorongást. Ez a virtuóznak a pokoljárása.” Kocsis mindent tudott a zenéről, mégpedig a tudás legtágabb értelmében: nemcsak elképesztő memóriája segítette, nemcsak a legutolsó hegedűpultban megszólaló negyedhang elcsúszást meghalló borotvaéles hallása támogatta, hanem egyedülálló intellektusa is. Tagja volt a Holmi szerkesztőbizottságának, s rendszeresen publikált a folyóiratban: írásai a zenei érzékenység, a zenetörténeti jártasság és a míves fogalmazásmód különleges ötvözetei, a zenei publicisztika magasiskolái.
Univerzalitása zenei ízlésében is megnyilvánult: repertoárját meghatározta két hangszere – a zongora, illetve a szimfonikus zenekar -, de nincs az utóbbi négyszáz évnek olyan jelentős zeneszerzője vagy stílusa, melyben ne mozgott volna otthonosan. Bartók volt számára a legfontosabb: fiatal korától izgatta az autentikus Bartók-játék, s szoros munkakapcsolat fűzte az MTA Zenetudományi Intézete Bartók Archívumához, szerkesztőként működött közre Bartók saját hangfelvételeinek közreadásában, s művészeti vezetőként, karmesterként és zongoristaként gondozta a referenciának számító Bartók Béla Új Sorozat című lemezösszkiadást. Rajongott Debussyért és Rahmanyinovért, imádta Lisztet (populáris darabjait éppúgy, mint a kései ezoterikus műveket), Haydn, Mozart, Schubert és Beethoven mindennapi kenyerének számított, Chopinben képes volt megláttatni a romantikus érzékenység mögötti klasszikus szilárdságot, az utóbbi években pedig gyakorlatilag egy személyben indította útjára a magyarországi Richard Strauss-reneszánszt, amikor számos Richard Strauss-opera magyarországi bemutatóját vezényelte el a Művészetek Palotájában. Zenetörténeti perspektívájának tágasságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a konzervatívnak tartott Strauss műveinek magyarországi bemutatásával egy időben írta meg a Straussal ellentétes esztétikai pólust jelentő Arnold Schönberg befejezetlen operájának, a Mózes és Áronnak harmadik felvonását. Mert a 20. századi modernizmus és a kortárs zene is rendkívül fontos volt számára. Aktív tagja volt zeneszerzőként és előadóként az 1970-ben alakult Új Zenei Stúdiónak, s szoros kapcsolatban állt a stúdióhoz kötődő szinte valamennyi zeneszerzővel, illetve egykori kamarazene tanárával, Kurtág Györggyel, akinek több művét is ő mutatta be (tavasszal a Kurtág kilencvenedik születésnapját ünneplő fesztiválon még részt vett a számára készített Kurtág-kottásfüzet hasonmás kiadásának bemutatóján a Budapest Music Centerben).
Szigorú ember volt, mert a művészi igazságot kereste, s mert hitt benne, hogy a művészi igazság létezik. De szigorúsága azonnal feloldódott, amikor zongorához ült: a billentyűk mellett azzal a csillogó tekintetű őszinte kíváncsisággal kutatta a nagy zeneművek titkait, amely csakis a gyerekekre jellemző. Mert legbelül alighanem mindig is gyerek maradt: az ismeretlen világokat felfedezni és meghódítani vágyó, végtelenül érzékeny, de gondolataiban igen határozott Kocsis Zoli, akit nem lehetett nem szeretni.
Meg sem próbáljuk megfogalmazni, mennyire fog hiányozni, hogy milyen szomorúak lehetnek a Zeneakadémia jövőbeli hallgatói, mert Kocsis Zoltánt már nem hallhatják élőben; nem próbáljuk leírni az űrt, amit maga mögött hagy, mert leírhatatlan. És azért sem teszünk erre kísérletet, mert minden efféle patetikus megnyilatkozást teljes szívéből gyűlölt. Fantasztikus humora volt. Sokszor elmondta, hogy ha tehetné, Bachot hallgatná meg orgonálni, és Chopint zongorázni („azt úgyis tudom, Liszt hogyan zongorázott”). Biztosak vagyunk benne, hogy most már együtt zenél a nagy elődökkel az égi koncertteremben, s hogy ne haragudjon ránk, amiért talán érzelmesebbek voltunk, mint ami illett volna hozzá, búcsúzásként kedvenc Tandori Dezső-versét idézzük, amely honlapján hosszú ideig szerepelt mottóként:
Most, mikor ugyanúgy,
mint mindig,
legfőbb ideje, hogy.”
