Hála Istennek, egész hamar belejöttem a kávé lefőzésébe, és a vendégek nem vették észre, hogy fogalmam sincs, mit csinálok. Egyetlen dolog volt, aminek a technikájára, akármennyire is próbálkoztam, sehogy se sikerült rájönnöm: a tejhab készítésére, és mivel a Főnökasszony nemigen volt jelen, nem volt senki, aki tanácsot adhatott volna.
A tejhabjaim reménytelenül petyhüdtre, és lagymatagra sikerültek. Szerencsémre azonban volt egy srác, aki hétvégenként volt „beugrós”, és Ő, kávéházas karrierem harmadik napján megtanított a helyes technikára. A lényeg, hogy a gőzölő végét épp hogy csak beledugtam a tejbe. Ekkor a tej körbe-körbe keringett a gőzölő hatására, és ripsz-ropsz készen is lett a tejhab. Ezek után nem volt más dolgom, csak hogy az edényt párszor az asztalhoz koppantottam, hogy kipukkanjanak a buborékok, és mehetett is a csészébe.
Miután már tudtam jó kávét készíteni, eldöntöttem, hogy itt az ideje, hogy nekikezdjek a kávéház felvirágoztatásához. De hogyan is kezdjem el, amikor fogalmam sincs a kávéról, valamint arról, hogy mit is akarnak a vendégeim?
Először arra fordítottam nagy figyelmet, hogy megismerjem a különböző termékeinket, különös tekintettel a kávékra, hiszen példának okáért hogyan ajánljak egy vendégnek kávét, ha azt sem tudom, milyen az ízük?
A kedvenc kávém a Crema volt,
ami azért is meglepő, mert ez volt az egyetlen kávénk, ami nem 100% arabicából állt, és egyben ez volt a legolcsóbb kávéfajtánk. A Crema egy olasz kávé, 80% arabica, és 20% robusta az összetétele, és ez volt számomra a tipikus nőies kávé, amely kellőképp lágy volt, édeskésebb, tehát tökéletesen az én ízlésemnek megfelelő.
A kávék mellett a teákat is sorra vettem: a kávéház rengeteg fajta teát árusított. Ezekből is hamar kiválasztottam a kedvenceimet. Az egyik a Pina coladás gyümölcstea volt, amelybe elég volt beleszagolnom, máris beleszerettem; a másik egy zöldtea volt, amely rózsaborsot is tartalmazott.
Hamar rájöttem, hogy egy vendéget, vagy vásárlót nem azzal lehet megfogni, ha rá akarsz tukmálni valamit. Sőt, az egyenesen elijeszti.
Minden egyes vendégem teljesen egyedi volt,
egyedi ízléssel, és igénnyel; igenis, egyedi bánásmódot érdemeltek.
Egy dolgot kerültem minden esetben: sose biztattam őket arra, hogy vegyenek valamit. Az emberek utálják, ha úgy érzik, valamit rá akarnak tukmálni, vagy hogyha azt a benyomást keltjük, hogy valamit választaniuk KELL. Ha venni akarnak valamit, úgyis vesznek, ha nem, akkor meg hiába teszek bármit is, nem fognak.
Hogyha volt rá időm, amikor jött valaki, aki mondjuk csak nézelődni akart, mert valami kis apróságot keresett a városban a barátnőjének, akkor általában megkérdeztem, hogy a hölgy mit szokott inkább fogyasztani: teát, vagy kávét. Ezek után, ha kávé volt a válasz, megkérdeztem, hogy tudja-e, hogy az illető hogyan fogyassza a kávét, és ezek után elmagyaráztam neki, hogy melyik fajta kávénak mik a jellemzői. Hogyha a válasz a tea volt, akkor pedig megmutogattam neki a különböző teákat, biztattam, hogy szagolgassa. Igyekeztem éreztetni velük, hogy semmi se kényszer, és hogy itt minden Értük van, nem a pénzükért.
Az esetek 90%-ban vettek valamit, és ezeknek az embereknek később a kb. 40%-a visszatérő vendég, vagy vásárló lett. Mégis, hamar úgy éreztem, hogy ez még mindig nem elég, többet kell tennem. Úgy döntöttem, feldöntöm a földhözragadt szabályok korlátját, és a kreativitás útjára lépek.
