Fehér Béla KOSSUTHKIFLI könyvismertető kapcsán fontos tisztázni, hogy – az író által kitalált – emberek 170 éve egymás közt zajló szócsatái elég kapaszkodót nyújtanak-e a regényt ma olvasónak a megértéshez.
Kemény helyzet elé állít, nem tudni – és az író nem is akarja tisztázni – hogy itt mivel állunk szemben. Nyelvkutatóként mélyre ásott-e le, a regény lapjain tájnyelvek elhalt szókincsét és kifejezés gyűjteményét tárja fel? Vagy a magyar nyelv tűrőképességére építő archaizálással követi egy kor nyelvhasználatát? Netán írói leleménye kitalációt szül, amely a letűnt idő és a ma irdatlan távolságában az ismeretlenséget aknázza ki? Avagy a XIX. századi kalandregény kifigurázására szánta?
Akkor aki adott magára (vagy olyan körökben forgott) németül beszélt, vagy beszédét némettel keverte. Műveltebbek a latinnal is, az affektálósak franciával is tarkították mondandójukat és az angol beütés sem volt ritkaság. Hivatalos nyelv nem a magyar volt, ráadásul a használt nyelv a városokban eleve egész más volt, mint a falvakban. Ennek tetejébe akkor is létezett tájnyelv és rétegnyelv tarka szókészlettel. Remény szerint egy önálló Magyarország nemessége megtanul magyarul.
Fehér Béla ezt az állapotot tűzi tollhegyre és így a KOSSUTHKIFLI könyvismertető is
Mintha a reformkor és a nyelvújítás diszkréten elsietett volna a könyv szereplői mellett. Ebben dúskál a szerző.
Játékos kedvében komolyan vette a nyelvi tréfát és ezért bizonyosan Karinthy Frigyes nyelvi leszármazottja.
A KOSSUTHKIFLI olvasásakor nem lehet nem gondolni Karinthy ’Viccelnek velem’ gyűjteményének darabjaira (ilyen a ’Mint vélgaban’ karcolatában a kuruc versek vagy a ’Halandzsa’).
Ezekben mind ott a hangzásra alapuló nyelvi humor, és hozzá a könyvben a beszélők zsánere a telitalálat.
A regénybeli nyelvhasználat karikatúra is lehetne, minthogy a cselekmény az is. A történet csak ezt a stílust engedi meg: a háború miatt 1849-ben leállított zöld postaforgalmi lovaskocsiban kel útra Pozsonyból egy ügybuzgó honvédő katonatiszt a kitagadott arájával és egy élemedett grófnővel. Az őrnagy gyanítja, hogy egy pozsonyi cukrász beiglibe süt kémjelentéseket és ezt óhajtja leleplezni Kossuth apánk előtt Debrecenben. Díszes halottas hintón hivatásos halottintézővel üldözi a katonát az apja, akit fia kirabolt. A hintó utasaként ered lánya nyomába az arát kitagadó atya a lányát visszahódítandó, meg a katona apja a fiát a tettéért lelövendő. Az bűnbánó atya nem más mint a gyanúsított cukrász, akinek 30 rúd beiglije mint tárgyi bűnjel [magyarul corpus delicti] az üldözött postakocsin tart Debrecenbe.
Ki is itt a magyar?
A katona – így az üldöző apa – neve Swappach (bajor pékek voltak Pozsonyban), a cukrászé Vödric (szlovák), a grófnő Thalvizer, stb. A szerző KOSSUTHKIFLI regényében csak egy varázsdobozba zárt szellemként tud egy töredék magyart felmutatni… és még saját magát. A kálomista Debrecen szülötte, de nem a regényben, hanem a valóságban. Érthető vagy védhető a regényben feldicsért úti cél.
A könyvben látszólag változik a lovak haladtával a magyar táj. De a magyar táj (ezer éve) nem változik, sokkal inkább egy regénybeli forgószínpad. Elénk forgatja a magyar valóságból kipottyanó helyzeteket, furábbnál furább alakokat.
A szabadságharc miatt felbolydult, hadban álló ország csak a háttér. Benne az osztrák császárság prése alatt a magyar köznép, illetve az császárságból előnyt kovácsoló nem közrendűek.
Az író anekdotázó hajlama, széles ívű mesélő kedve és stílusbravúrnak számító nyelvezete a – sajnos – nem túl vaskos kötetet élvezetes olvasmánnyá teszi. Van benne megkopott főúri allűr, vaskos népi erotika, kapzsiság és feltétel nélküli hűség a szabadságharchoz, valamint annak minden habozás nélküli elárulása. Emberekről szól.
Szegénység és hazaszeretet, gonoszság és jóság, gazdagság és cselszövés, gőg és nagyvonalúság, hozzá ezek valamennyi kombinációja. A könyv nem hosszú, így karakteres a jellemrajz, kiszámítható a reakció, formás – és agresszív – a beszéd.
A könyv ereje nem a cselekmény, hanem a dús stílus és a humorba fullasztott korrajz.
Manapság efféle könyv párját ritkítja.
Hasonlóság is alig akad, csak a reverzibilis (a máról ír stilizálva) ugrik be Csokonai Lili tollából, az álnéven írt műregény.
Miért a KOSSUTHKIFLI cím? A kifli a nemzetközisedett ’kifle’ vagy ’kifla’ honi ferdülése. Pozsonyban sütötték az édes kiflit először az 1840-es évektől. Fennmaradt, hogy ott az országgyűlések idején Kossuth szerette a diós és mákos kiflinek a mandulás változatát. Egyik főszereplőnk végtére is cukrász, úgyhogy a kifli receptje a magyarázathoz elég kell legyen.
Fotók forrása:
