Naponta más és más akadályokkal kellett szembenéznünk, és a támadók egyre ravaszabbá váltak. Minden reggel úgy indultunk neki a napnak, hogy nem tudhattuk, egyáltalán sikerül e megtartanunk csak például az előző napi eredményeinket. Újra és újra harcba kellett szállnunk minden kiszögelésért, alagútért vagy olyan magaslati pontért, ami stratégiailag jól támogatta a csapatmozgásunkat.
A cél mindig a területfoglalás volt.
Ha sikerült hamar elfoglalnunk különösebb veszteségek nélkül a kijelölt területet, akkor aznapra igazi győztesek voltunk mindenki szemében és a nap hátra lévő része már különösebb esemény vagy incidens nélkül zajlott. Ilyenkor tudtuk az elfoglalt területet berendezni, a saját céljainkra alakítani és élvezni ennek az előnyeit háborítatlanul.
Nem voltunk sokan.
A csapatunk mindössze öt főből állt, szemben a támadók 6 fős csapatával, ami szintén nem mondható jelentősnek. Előnyünk csak az egy év plusz tapasztalat volt, de ez mégis annyival jobbá tett minket, hogy körülbelül egyenlő szinten voltunk az ellenféllel, plusz míg nálunk csak férfiak harcoltak, a támadók kénytelenek voltak két nőt is bevenni, mert az Ő fejlettségi szintjükön egyszerűen akkoriban nem született elég férfi.
Aznap is egy viszonylag kis területen belül kellett megoldanunk a napi feladatot az ozo.ok-Hom zónában, amikor elérkezett az utolsó napom. Tudtuk, hogy számomra itt nincs tovább. Ki fognak emelni, mert más feladatokat kapok. Amikor belevágtam az egészbe, már megíratott a sorsom és életem ezen szakaszára három évet szántak a vezetőink.
Azt akartam, hogy az utolsó nap minden tökéletesen sikerüljön.
Én vezettem az egységünket. Türelmesen vártam, hogy reggel mindannyian összegyűljünk a találkozási ponton, ahol szigorú időponthoz kötötten, fegyelmezetten és gyorsan megreggeliztünk. Ezután beöltöztünk a védőruháinkba, hogy az elfoglalandó zóna ásványai – melyek különféle kőzetek és ásványi anyagok apró szemű törmeléke volt – ne tehessenek nagy kárt bennünk, ha kénytelenek leszünk akár kúszva előre haladni.
Az ikrek, a.Tom és én már készenlétben voltunk, de ke.ti-Pis késett. Csak akkor érkezett, amikor a dokkoló folyosón már a kinti cipőinket fűztük. Kérdő tekintetemre egy mások számára észrevehetetlen szemvillantással válaszolt, megnyugtatva, hogy megfelelően energetizált állapotban van, nem gond, ha kihagyja az étkezést.
Mindannyian beöltöztünk és némi zsivaj közepette vártuk, hogy ni.né-vó.Ó, a felügyelőtiszt kinyissa a zsilipet. Talán egy perc telhetett el, amikor ez megtörtént.
Gyorsan kiáramlottunk a műveleti területre és azonnal rohanni kezdtünk az ozo.ok-Hom zóna felé. Közben oda-odapillantottam támadóink zsilipajtaja felé, ami egyelőre zárva volt. Minden gond nélkül elértük a zónát és azonnal szétparancsoltam a megbeszélt helyekre a csapatot, de mivel az ikrek pont fordítva vették fel a pozícióikat, kénytelen voltam üvölteni velük, hogy rendeződjenek.
Nem szeretek üvölteni. Demoralizáló…
Amikor mindenki a helyén volt, vártunk. Furcsa volt, mert második éve tart ez a harc és ilyen még nem fordult elő. Végignéztem a csapaton újra, láttam, hogy mindannyiukban ott van egy várakozó feszültség, ahogy a zsilipajtót figyelik. Talán 3 perc is eltelt így, amikor elszabadultak az események. Ugyanis a támadók már régen kizsilipeltek, csak elrejtőzve ránk vártak.
Én a zóna közepén, a toronyban helyezkedtem el, ahonnan mindent jól láthatok, de balra, félig a hátam mögötti sarokban egyszer csak ke.ti-Pis felordított. Megpördültem, de akkor már rajta volt két támadó. Hátulról támadtak, ráadásul mindkét hátvédemet ketten-ketten rohanták le, míg a maradék kettő – a két nő – felém rohant felfelé a toronyba.
– Gyertek ideee! – üvöltöttem az ikreknek, akik elöl helyezkedtek el. Mire ocsúdni kezdtek, a nők már felértek hozzám. Próbáltam a kezemmel visszatartani őket, de ketten voltak és felnyomakodtak hozzám.
– Áááá, nem ééér! – hallottam ke.ti-Pis kiabálását – Hátulról jöttetek! Ez nem ér! Így nem játszunk veleteeek! Utállak benneteket! – kiabálta.
Nekem ekkor ragadta meg az egyik nő a hajamat…
.
.
Andrea néni sikítozást hallott a homokozó felől. Nagyot sóhajtva ugrott fel és futott ki a gyerekekhez. A homokozóban állt a bál. Mióta óvónő volt, nem tapasztalt ilyet. Napról napra ugyanazt játszották a gyerekek, méghozzá háborúsdit. És akárhogy próbált a lelkükre beszélni, nem hagyták abba. Pistikén ketten ültek, a mászóka tetején meg a lányok az egész háborúsdi értelmi szerzőjének, Csabikának a haját rángatták.
Csabikának ez az utolsó nap az oviban, mert iskolába megy. Andrea néni ahogy odafutott a mászókához, hogy szétválassza őket, már csak ezzel nyugtatgatta magát.
– Ez az utolsó nap! Ez az utolsó nap. A holnap már jobb lesz…
(getamorphosis)
