Ad Astra – Út a csillagokba mozi Hollywood rutinját fedi fel, az évente-szükséges-1-db-űrutazós-film című forgatókönyv működtetését.
A Gravitáció, Csillagok között, Élet, Mentőexpedíció, Alien: Covenant, Utazók, Az első ember, A Titán után ti tán értitek, miért jöhetnek egymás után és hullámzó minőségben ezek a filmek.
Talán mert a sci-fi természetrajzát könnyű lekövetni. Egyszerűbb extrém helyzetekben olyan általános emberi gondokról és gondolatokról szólni, mint a helytállás, akaraterő, becsület, vágyódás a rendezettségre, hatalom, felelősség, aljasság. Semmint ezen dolgokról filmet készíteni, miközben a tűzhelyen csak egy bableves rotyog.
Ad Astra – Út a csillagokba mozi esetén a címadás jó kis melléfogás, mert a filmnek alig van köze csillagokhoz. Szimplán a mi Naprendszerünkön belül játszódik. Szimbolikus értelmezésben talán több; a történet egy lépés (lehet) az emberiség számára a csillagok eléréséig vezető egyelőre reménytelen úton.
A magyar fordítás még tovább löki a túlzást, azt sugallja, hogy el is érkez(t)ünk oda. Ez csak a magyar címadások jellemzője tud lenni, ezt használják itthon primer és olcsó toborzásnak, hogy becsábítsák a népet a multiplexbe.
A film lényege, hogy az űrhajóst nem a rakéta szállítja, hanem képletesen Brad Pitt viszi az űrhajót és a filmet a hátán. A történet majdnem elcsúszik a hős-megmenti-az-emberiséget klisé felé, mert az események eszerint zajlanak. A film a főhős monológjaira alapuló többrétegű kritika akar lenni űrkutatást irányító szervről, működési módszerekről és általában az emberi esendőségről.
Józannak, realistának szánt elemzés, nincs benne sok optimizmus. Lehet mondani, hogy már-már közhelyes megállapítások.
Ad Astra – Út a csillagokba mozi ugyanakkor bővelkedik látványelemekben
Van itt kérem kihalt űrállomáson biológiai kísérletekből elszabadult gyilkos páviántámadás. Távol-keleti harcművészetet bevető full-contact öldöklő verekedés a súlytalanság állapotában. Gyilkos szándékból a Hold felszínén holdjárókkal zajló üldözés az egyhatodnyi gravitáció áldatlan közegében és szkafanderben.
Hollywood. Panem et circenses. Kivéve a kenyeret, helyette az űrutazó csövön szív konténerizált tápláló folyékonyságot.
Ha lehámozzuk a kétórásra vágott film kötelező burkait, akkor egy kalandor lelkű apa életét az űrkutatásnak szánva a családjával egyre kevesebbet törődik, és egy expedíciós útról végül nem is tér vissza. A fia (a főhős Brad Pitt megformálásában) apaként ettől függetlenül szereti őt, sőt tán még könnyebb is neki így szeretni.
A dráma azzal indul, hogy a Neptunusz tájékán eltűntnek hitt expedícióról kezdik feltételezni, hogy a tagjai még léteznek és életveszélyes események kiváltói. Onnan indulnak ki energiakitörések, ami antianyag jelenlétére utal és romboló ereje a Földig hatol. A Földet és az emberiséget meg kell védeni, a veszélyt megsemmisíteni.
Ez a küldetés, amelynek során ha a teória beigazolódik, az ok megsemmisítése elpusztítja a még élőket is. Köztük az ominózus expedíció vezetőjét, aki a főhős apja. Nem kis dilemma, de nem egy űrhajósnak.
Főleg, ha az emberiség érdekében kell végrehajtani a küldetését és a munkáltató nem más, mint az Amerikai Egyesült Államok hadseregének űrkutatásra szakosodott alakulata. Ahol tábornokok parancs formájában rendelkeznek az akciókról. Személyes érintettsége okán a pusztítás feladatával a főhőst már nem akarják megbízni.
Azonban ő kezébe veszi a dolgok intézését
A filmre szándékosan ráül és a nézőre tökéletesen hat a lassúság, ahogyan űrhajó szelni képes a világűrt, a nagy semmit.
A Földről a Holdra érve, majd onnan a Marsig menve egyelőre csak onnan tudják indítani a Neptunusz felé a megsemmisítő küldetést. A történet a nem túl távoli jövőben játszódik, így a technika a mai földi szintet lényegesen nem szárnyalja túl.
Semmi hiperűrugrás vagy teleportálás féreglyukon át, nemhogy csillagkapu. Egy silány űrdimenzió váltásra sem futotta a forgatókönyvnek, így a Neptunusz-Föld közel 4 milliárd kilométeres távot altatókúrával lehet megtenni.
Ezt a forgatókönyv kíméletesen kerüli, bár Brad Pitt – 55 éves – kölyökarcán mutatós a borosta vagy a pehelyszakáll, ami közben kinőtt.
A szándékolt monotóniát – évekig száguld őrült sebességgel egy űrhajó az öntudatlan állapotú utasával – a film egy érdekes és rejtett közjátékkal töri meg. A Marsra tartó fázisban az űrhajó kapitánya meghal, csak a főhős beavatkozása menti meg a a küldetést a katasztrófától landoláskor. Azonban a marsi kolónia folyosóján mégis a kapitány jön a főhőssel szembe. Akit kommunikációs feladatát elvégezve az érintettsége okán éppen haza irányítottak a Földre. Ez az intermezzo becsempész egy kis misztikumot és lehet(ne) egy folytatás alapja. A film több műfaj óvatos keveréke, miért ne lehetne egy ilyen leágazása?
A bevételi görbe idővel erre válasszal szolgál. A film eddig a ráfordított 90 millió dollár közel másfélszeresét termelte meg.
Szórakoztató a felfedezés, hogy ez az űrutazós film újra összehoz két sztárt, Tommy Lee Jones (itt apa) és Donald Sutherland (itt epizodista) Űrcowboyok (2000) filmjükben közel 20 éve is már kiöregedett, bár jókedélyű űrpilóta szerepben lubickoltak.
* magyarul a mottó ’göröngyös úton a csillagokig’
