Anya ma reggel ijedten pattant ki az ágyból. Nem értettem, hová siet, egy perccel ezelőtt még aludtam. A fürdőből kiabált ki nekem, „Zsófi, elaludtunk”, mondta, én pedig válaszul csak nyöszörögtem. Az ágy szélére hempergőztem, megkapaszkodtam, háttal lenyújtottam a bal lábamat, majd a jobbat, így huppantam le a földre.
Kimentem anya után a fürdőbe. Nem szeretek egyedül lenni. Anya épp öltözött, a nadrágjába bújt bele. Anya kócos volt, és nagyon kapkodott, sokkal jobban sietett, mint máskor. Nem értettem miért ilyen furcsa. Kérdeztem, hogy nézhetek-e mesét. Anya zagyván nézett rám, de rövid gondolkozás után azt mondta, hogy igen nézhetek, és kézen fogott, és kimentünk a nappaliba.
A kanapéra ültetett, bekapcsolta a tévét, majd elment. A konyhában zörgött, reggelit és maci-kávét készített nekem. Aztán nem tudom, hogy mit csinált, mert a mesére figyeltem.
Anya odajött hozzám. Még nem volt vége a mesének, de azt mondta, hogy abba kell hagynom, készülnünk kell, de akkor én mérgesen odébb másztam, és mondtam, hogy nem akarok. Anya kissé türelmetlenül nézett rám, de azért kedvesen kért, de akárhogy kért volna, én akkor sem akartam volna engedelmeskedni.
Elfutottam előle, ő pedig futott utánam, így kergetőztünk, anya egyre a nevemet kiabálta, „Zsófi, Zsófi, Zsófi”, én pedig egyre jobban élveztem a játékot, és sikongva szaladgáltam, de aztán már kezdtem elfáradni, és anya elkapott, ölbe vett, és bevitt a szobába. Nagyon csúnyán nézett rám, amikor elkezdett vetkőztetni, nem mertem ellenkezni, csak duzzogva hagytam, hogy csinálja.
Felöltöztetett. Kézen fogva kivezetett a konyhába, leültetett az asztalhoz, és meghagyta, hogy reggelizzek. Ő a kávéját kortyolgatta, és a táskájában pakolászott. Nagyon lassan ettem a vajas kenyeret. A maci-kávét azt ittam, az ízlett, azt szeretem, de a vajas kenyeret lassan ettem, nem volt hozzá kedvem. Anya rám szólt: „Igyekezz már Zsófi, nem érünk rá egésznap!” Én letettem a kenyeret és nem ettem tovább, csak néztem azt.
Anya egyre ingerültebb lett, de engem nem érdekelt. Nem akartam enni, nem akartam menni. „Zsófi, ne csináld már!”, mondta anya, majd elvette a tányéromat, leemelt a székről, és meghagyta, hogy vegyem fel a cipőmet. Felvettem. Ő is felvette a sajátját. Kimentünk a házból, bekulcsolta az ajtót. Tappancs az udvaron ott ugrált körülöttünk, anya megsimogatta, mondta neki, hogy legyen jó kutya, este majd jövünk. Én is megsimogattam. Kimentünk a buszmegállóba.
Amíg vártuk a buszt, Tappancs vonyítani kezdett. Anya azt mondta, hogy ilyenkor sír. Anya feszült lett tőle, mert a szomszédok már voltak nálunk, mert a kutya mindig hangosan vonyít, amikor elmegyünk otthonról, és ez őket zavarja. Anya mérges lett a szomszédokra, amiért megjegyzést tettek erre, nem tudta mit csinálhatna Tappanccsal.
Kérdeztem anyát, hogy miért sír a kutya, hogyha úgyis hazajövünk. Anya azt mondta, hogy a kutya ezt nem tudja. A kutya ilyenkor azt hiszi, hogy örökre megyünk el, és őt itt hagyjuk egyedül, nem lehet neki megtanítani, hogy ne sírjon, mert nem érti, hogy mi történik, és ezért ilyenkor nagyon szomorú. „De bármikor is jövünk haza, ő mindig nagyon fog örülni nekünk, mert mégis visszatértünk. Ezért ugrál olyankor mindig boldogan. A kutyák a jelen pillanatait élik meg. Számukra valahogy nincs jövő.” „De már akkor is megtanulhatta volna, hogy mindig hazajövünk”, mondtam, de anya csak a fejét csóválta, „Nem tudja”, és a kerítésünk felé fordult, ahol Tappancs állt és vonyított, „talán fél”, tette hozzá.
Felszálltunk a buszra. Már nem hallhattuk Tappancsot, az ajtó záródását jelző sípolás, a járó motor hangja, az utasok halk morgolódása, nevetése vagy ásítozása – attól függően, hogy kinek milyen hangulata volt -, elnyomta őt. Sokan voltak a buszon, ülőhely pedig már kevés volt. Anya egy öreg bácsi mellé ültetett. Furcsa savanyú szaga volt, és nagyon ráncos volt az arca. Amikor anya leültetett mellé, barátságtalanul nézett rám, majd az ablak felé fordult. Anya azt mondta, hogy ne bámuljam a bácsit, nem illik.
Anya végig előttem állt, amikor a busz kanyarodott, fogta a vállamat, hogy le ne essek, amikor pedig panaszkodtam, hogy le akarok szállni az ülésről, és én is állni akarok, rám szólt, hogy „Zsófi, nem szabad!” Mindig szépen, fegyelmezetten kellett egy helyben ülnöm, nem nézhettem sokáig a mellettem ülőt, nem beszélhettem nagyon hangosan, és kapaszkodnom kellett. Fárasztó volt mindig jól viselkedni. De reggel anya morcos volt, és keveset mosolygott. Azt hittem, hogy rám haragszik, amiért nem akartam készülni. Ezért olyan szépen igyekeztem ülni, és olyan erősen kapaszkodtam, hogy fájt a fenekem, és fájtak az ujjaim.
Leszálltunk a buszról, közben anya ölében voltam, mert a buszra feltóduló emberek mindig annyira féltek, hogy nem sikerül felszállniuk és lent maradnak és nélkülük megy el a busz, hogy anyát is majd fellökték.
Egy parkon mentünk keresztül, ahol egy szökőkút állt. Mindig szerettem nézni a vizet, és elképzelni, hogy beleszaladok, és benne játszom, és ahogy a vízsugár feltör, a cseppek rám esnek, és a feltörő vízsugár körül futkosom, és minden járókelő rám irigykedik, mert ők is azt akarják csinálni, amit én. De nem mehettem bele a szökőkútba soha, és nekem nem volt kedvem beszélgetni. Anya kérdezgette, hogy hogy vagyok, de nem válaszoltam. És már egyre közelebb értünk az ovihoz. Alig emeltem a lábam járás közben, meg akartam állni, szorítottam anya kezét, ahogy csak tudtam, de nem mertem semmit mondani.
Az óvoda egy csúnya emeletes házban volt. Ahhoz, hogy be tudjunk menni, anya valamilyen gombokat nyomogatott a falon, és ha jól csinálta, akkor az ajtó kattant egyet, és akkor én megtolhattam befelé, és az kinyílt, és bementünk. Anya először rossz gombot nyomott, és az ajtó nem kattant, hanem sípolt a fal. Kérdőn néztem anyára, mert valamit furcsának találtam rajta. De nem tudtam mi az. Csak olyan fáradtnak és szomorúnak tűnt, és rossz érzésem volt.
Másodszor jót nyomott, bementünk. Felsétáltunk a lépcsőn. Fájt a hasam, sírni akartam. Anya leültetett a padra, hogy átvegyem az utcai cipőmet a bentire. Mondta, hogy húzzam le azt, ami rajtam van. Meg se mozdultam. „Zsófi!”, szólt rám anya. Továbbra sem csináltam semmit. „Zsófi, vedd le a cipőt!” „Nem”, mondtam, és közben a padra csaptam. Anya aggódva nézett rám, „mi a baj, Zsófi, bántanak az oviban?”, kérdezte. Hallgattam, az ujjaimat néztem, ahogy a pad szélébe kapaszkodnak, mint a kampók, a lábamat néztem, és a benti cipőmet, amit fel kellett volna húznom, hogy aztán bemenjek a csoportba a többiekhez, de helyette inkább sírni szerettem volna jó hangosan, hogy mindenki hallja. „Anya, ne menj dolgozni”, kértem őt elvékonyodó hangon, és anya megilletődve nézett rám, és megfogta a kezem. „De Zsófika, abból lesz pénzünk, ha dolgozom. Tudod, hogy muszáj mennem.” „De én nem akarom, mert majd te sem jössz haza, mint apa, és majd te is a munkát választod helyettem.”
Anya nézett rám, bámult engem, ahogy én bámultam a bácsit a buszon, és sokáig hallgatott, és fájdalmat láttam az arcán. Távolinak tűnt anya. „Zsófi, apa elment tőlünk, mert nagyon sokat dolgozott, a munkát választotta, nem volt ideje velünk foglalkozni, nem tudott, nem akart velünk foglalkozni, és ő így döntött. De én nem apa vagyok, én mindig haza fogok jönni hozzád és Tappancshoz, és csak azért megyek dolgozni, hogy aztán ennivalót és játékot tudjunk venni. Jó?”
„Jó”, mondtam, de nem volt jó, és mégis elkezdtem letaszigálni a lábamról a cipőt, és belebújni a másikba, és anya megölelt, és megpuszilt, és mondta, hogy „szeretlek”, és bekísért a csoportba, és ahogy elindult, integetett, és én visszaintegettem, és mosolygott rám, és én is visszamosolyogtam rá, de közben gombóc volt a torkomban, és apára gondoltam, akit már rég nem láttam és hiányzott, és láttam anya távolodó alakját, és eszembe jutott Tappancs vonyítása, és én is Tappanccsal akartam vonyítani jó hangosan, hogy a szomszédok is hallják és mérgesek legyenek, de ne csak a szomszédok, az egész utca, és ha jön a busz, akkor a buszon is az emberek, hogy megsajnáljanak, és velem vonyítsanak ők is, és olyan hangosak legyünk, hogy apa is meghallja, és anya is meghallja, és hazaszaladjanak hozzánk, és a vonyítás olyan keserves legyen, hogy többet anya és apa el se menjenek, féljenek minket magunkra hagyni, és így éljünk együtt négyen, mindig csak együtt, mindent együtt csinálva.
