Pályakezdőként, mint szinte minden fiatal, sok helyen megfordultam. Informatikai szakközépiskolát végeztem, de persze csak azért jelentkeztem oda, mert nem jutott jobb az eszembe, még soha semmi nem untatott annyira, mint a programozás. A ruhaboltostól kezdve a pincérig mindenfélét dolgoztam, de a legtartalmasabb, és legizgalmasabb élményeim egy szentendrei kávéházhoz fűztek, amelyet soha nem fogok elfelejteni.
A mai napig emlékszem az illatra, ami betöltötte a kis kávéházat, arra a csodálatos aromára, amelyet a tíz-tizenöt fajta minőségi kávé, és a rengeteg fajta tea elegye alkotott. Rögtön tudtam, hogy ez az a hely, melyet sose tudnék megunni, és ez az eszményi munkahely a számomra.
Most biztosan azt gondolhatod: egy informatikust miért vennének fel egy színvonalas kávéházba? Nos, szerencsémre (vagy balszerencsémre) a Főnökasszony igen… érdekes személyiség volt, akit nemigen érdekelt a teljes képzetlenségem, nemsokára meg is beszéltük a próbanapomat.
Reggel nyolckor, a megbeszélt időpontban hevesen dobogó szívvel, tettre készen álldogáltam a kávéház előtt, izgatottan, és lelkesen… egészen így vártam másfél órát, mert a Főnökasszony elfelejtette, hogy nekem jelenésem lenne, valamint azt, hogy ki kéne nyitnia a kávéházat.
Amikor végre megjelent, csöppet se haragudtam, viszont már alig bírtam magammal, annyira el voltam telve a már-már gyermeki tettvággyal, melyeket azokkal a csodálatos fantáziaképekkel tápláltam, hogy életem hátralévő részét ebben a csodálatos kávéházban tölthetem, a csodás kávé-tea illatban. Láttam magam, ahogy emberfeletti ügyességgel viszem a rengeteg tálcát megrakodva csészékkel, vagy ahogy villámgyorsan tevékenykedek a pult mögött.
A Főnökasszony ezek után megmutogatta, mi-hol van, elmagyarázta, mik a napi feladataim, majd végre eljött a pillanat, amelyre annyira vágytam: megmutatta, hogyan kell kávét főzni. Mivel azelőtt még otthon se készítettem soha kávét, ez nekem egy misztikus, földöntúlian csodálatos dolognak számított.
A Főnökasszony kétszer mutatta, hogyan kell kávét főzni: először ledarálni a kávét (Etiop Sidamo volt, sose felejtem el), belegyömöszkölni abba a kanalas cuccba (vagyis a csészetartóba), majd azt a helyére illeszteni, és kezdődhet a varázslat… azt is elmondta, hogy körülbelül 15-25 másodperc körül van az optimális lefőzési idő. Ezt kétszer megmutatta. Ezek után egyszer csinált előttem tejhabot, majd otthagyott egyedül a kávéházban azzal, hogy biztosan ügyes leszek, ő most elmegy kozmetikushoz.
Csak pislogtam. Bedobott a mélyvízbe, én meg be voltam rezelve, hiszen jóformán egy tisztességes eszpresszót se tudtam lefőzni! Párszor megégettem magam a kávégép forró részeivel, párszor leöntöttem magam, és a tejhab… a tejhab volt a legnehezebb.
Először azt sem tudtam, hova kapjak, de ahogy jöttek a vendégek szépen sorban, egyre jobban ment a dolog, hála Istennek egy vendég sem öntötte a fejemre a csészém tartalmát azzal, hogy mi ez a zaccos vacak? Amikor nem voltak vendégek, gyakoroltam, hamar el is ment az első nap.
Este a Főnökasszony telefonált, elmondta, hol van a pótkulcs, és mondta, hogy mivel ilyen jól mentek a dolgok (vagyis nem gyújtottam fel a kávézóját), este én fogok zárni.
Hamar rá kellett jönnöm: Ennek a nőnek minden eszköze megvan ahhoz, hogy ebből a jól menő kis kávézóból egy nagyon jól menő, forgalmas helyet varázsoljon… megvan hozzá a pénze, a hely, hiszen a szentendrei főtérnél kedvezőbbet keresve se találhat, csak épp nem él vele, nem is érdekli különösebben.
Két dolgot határoztam el: az egyik, hogy rengeteg gyakorlással igenis el fogom érni azt, hogy fantasztikus kávét csináljak, a másik pedig, hogy fel fogom virágoztatni ezt a kávéházat.
