Lehet, hogy nem pont ide illik a fenti Bond-idézet, de ha egyszer Angliának a fiktív öltönyös macsó, nekünk pedig a tényleg létező bankrabló jutott, akkor hát ebből kell főznünk, de miért is ne lehetne jó film belőle? Megnéztük, milyen lett A Viszkis, és nem bántuk meg, holott vetítése előtt még csak nem is koccintottunk.
Egész szép számmal gyűltünk össze a Viszkis premierjének napján a Puskin Mozi nagytermében. Nem gyakran leszünk tanúi annak, hogy tapsoló közönséget lássunk, ezúttal ha nem is vastaps, de mégis egy kis rövid tenyércsattogós zivatar átszelte a helyiséget a stáblista beérkezésekor.
Egyes vélemények szerint az eddigi egyik legjobb magyar film láthatott napvilágot, nos, mindenki véleménye szubjektív, de annyit elárulhatunk, hogy Antal Nimród (aki most november 30-án lett 44 éves) ügyes sztori-koktélt kikotyvasztott a Viszkis karakteréből, egyébiránt nem csak rendezői székben ülve, hanem a forgatókönyvet gépelve is közreműködött ebben.
A film tényleg működik annak ellenére, hogy helyenként szakítani próbál a kommersz akciózással (de azért rendszerint szembesíti nézőjét meglepően profin megkomponált, adrenalinnal dúsított jelenetekkel), és inkább egy dokumentarista dráma akar lenni. Eleinte a Viszkis múltjára és sanyarú helyzetére exponál, meglepően hatékonyan, aminek hatására a néző igencsak nyomorgatva érezheti saját lelkét is. Amint azonban beindul a szekér, azaz megtörténik az első bankrablás, egészen más hangulatot és tempót kezd diktálni a film.
No de nem nehéz végigülni azt a manapság megszokottá vált, alig több, mint 2 óra játékidőt? Ha a néző élt a 90-es években, akkor nem, mert ha a cselekmény kicsit vontatottá válik, akkor is elsuhan, megmozdul vagy fénybe kerül valamilyen motívum, amelyet az említett évtizedben élők félig lelkesen, félig nosztalgikusan felfedeznek. A gépjárművek, egyes épületek és azok feliratai, a táblák, bútorok, a Keleti Pályaudvar vécéje, és még sorolhatnánk hosszasan, végső soron a díszlettervező az, akinek munkáját nem kevés néző élvezni és becsülni tudja. Ettől persze még említenünk kell Yonderboi helyenként derűs, másutt brutális (pl. a zseniális nyitójelenet aláfestése) zenei betétjeit és Szatmári Péter operatőri munkáját, ami a film stílusához hasonlóan objektív próbál lenni, aztán váratlanul extrém szemszögekből mutatja a börtönből szökő, autóval, motorral, mikor mivel menekülő alanyt.
Másfelől a sztorira szánt 126 percet kihasználták, de nem mindig egyértelműsíthető, értelmezhető jelenetekkel. Bartos nyomozót többször is láthatjuk és egyes mellékszereplőket is sokszor ravaszul elkap a kamera, mintha valamire még számíthatnánk tőlük valamelyik elkövetkező jelenetben, de bizonyos kérdések nyitva maradnak, mert a forgatókönyv nem válaszolni, hanem megmutatni akarja ami ott és akkor lezajlott. Ha már szóba hoztuk a megragadott pillanatokat, említhetjük azt a fantasztikusan időzített és a moziterem nézőiből egyöntetű kuncogást kiváltó képsort is, amelyben Ambrus Attila, a viszkis (aki egyébként a forgatás előtt már évekkel beszállt a projektbe, hogy tanácsadóként támogassa Nimród munkáját) személyesen is megszólal.
Akárhogy is, akit vonz az akció-dráma és szeretne a Magyar film újjáéledésének szemtanújává válni, annak kár volna kihagyni A Viszkist.
