Nagyjából 2007-ben lehetett, mikor rászoktam a kávéra. Azóta meg az egyik kedvenc dolgom a világon.
Imádom reggel szépen megőrölni a kézi őrlőmmel a friss babszemeket, bekészíteni a kotyogóst és várni ahogy kibuggyan a sűrű, fekete folyadék a kávéfőző tetején. Aztán szépen kitöltöm egy előre megmelegített csészébe (semmi cukor, semmi tej!) és leülök a már (vagy még) csendes lakásban, hogy óvatosan elkortyoljam. Szépen lassan hagyom, ahogy a koffein hasson és beinduljon az agyam az aznapi teljesítményhez.
Jó így kezdeni a napot, nagyon szeretem az egész rituáléját.
Az évek alatt mindenféle kávéfőzési módot kipróbáltam, de minduntalan visszatértem a hagyományos kotyogóshoz.
Pont a rituálé miatt: mert lassú és viszonylag sokáig tart. Szinte kényszerít, hogy ne rohanjak reggel. Van nekem is egygombos Nespresso gépem (aminek megvan a helye), de pont a rituáléját veszti el a dolog. Mikor épp fejvesztve rohanok valahova és be akarok előtte verni egy kávét, akkor tök jó. De nem reggel.
Reggel szépen, lassan kell kávét inni.
A kávénak van ugye rengeteg pozitív hatása (meg persze ugyanannyi negatív is – de az internet már csak ilyen. Mindenre találsz bizonyítékot, meg annak az ellenkezőjére is. A legjobb, ha figyelmen kívül hagyod, és azt csinálod, amit te szeretnél), ugyanakkor valahol mégiscsak drog – méghozzá a világ legelterjedtebb drogja.
Utálom azt az érzést, ha valamire rá vagyok utalva – márpedig a kávé ilyen.
Azért igyekszem ésszel csinálni: reggel egy csésze, és ha nagyon muszáj, akkor ebéd után még egy. Délután három óra után semmi szín alatt nem iszom már, hogy ne zavarja meg az alvásomat (a koffein felezési ideje kb. 8 óra!).
Ugyanakkor pár évvel ezelőtt bevezettem egy új szokást: évente tartok két hét szünetet a kávézással, hogy visszaállítsam a belső órámat.
Hogy egy kicsit kellemetlen legyen.
Hogy elvegyek valami jót magamtól, hogy ne kényelmesedjek el.
Ez is része az önkéntes nehézség programomnak.
Ez a két hét, nem jó és nem kellemes, de kibírható: néha egy kis fejfájás, vastag ásítozás, de ami sokkal jobban zavart: a mozdulat, az illat, az íz.
Viszont a két hét letelte után az első csésze semmihez sem fogható.
Fantasztikus érzés. Mintha adrenalint, vért és erőt töltenének belém, ugrálok a világ tetején, reggel 8-ra már az aznapi dolgaim felét elvégeztem.
Megállíthatatlan vagyok.
Azt hiszem, Márai Sándor sorai tökéletesen illenek ide:
Az ember törődjön bele, hogy nem bír el valamit, szüksége van bódítószerekre, s fizesse meg e szerek árát. Akkor minden egyszerűbb. Erre azt mondják: “Nem vagy hős.” S én azt felelem: “Lehet, hogy nem vagyok hős, de nem vagyok gyáva sem, mert van bátorságom a szenvedélyeimhez.”
Ilyen az én szerelmem a kávéval.
– Bálint
Az írás Kőrösi Bálinttól, az otevotnyelv.com alapítójától származik
Szóljon hozzá