Nyomtassunk szobrot kedvünk szerint. A technika átszabja a világképet a művészetben. A vaskalaposok nem fogadják el az ipari formatervezést a művészet részének. Nem tekintik művészinek a számítógéppel készített grafikát sem, most egy térbeli nyomtatóval létrejött alkotást látva újabb kihívás elé néznek.
A litográfia kőnyomatokat hoz létre festékhordozással, emellett a rézmetszet és a rézkarc volt a festett képkészítés olyan módja, amellyel több példányban lehetett előállítani képet. Sokan ezt is lekicsinylik művészeti szempontból, mert felborítja az egy a művész – egy az alkotás megfeleltetést. A grafikus előnytelelen helyzetbe is kerülhet, mert a sokszorosíthatóság értékromboló hatású. Általános vélekedés szerint korrekt rajz akkor készül el, ha a szignózott kép elnevezése és keletkezési éve mellett ott egy szám, ami egy tört formájában jelzi, hogy azzal a nyomóval hányadikként készült a nyomat és mennyi az összes elkészült példány.
A rézlap-negatív elkészítését aki nem tekinti művészi tevékenységnek, az nem pártatlan. Ráadásul egy kliséről nem lehet akármennyi nyomatot készíteni, mert közben lassan elkopik és életlenné válik a rajz. Elvileg adott mennyiség elkészültével a nyomólap meg is semmisítendő, ez egyfajta értékemelő garanciális tényező.
Az egyediség és a művészi alkotás kéz-a-kézben jár, képeknél még meg lehet valósítani a számozást. Befutott fotográfusoknál is régen gyakorlat volt, hogy kereskedelmi céllal készült fotó(k) esetén a negatívról készült papírkép megszárításával a negatívot megsemmisítették.
Ez a számítógéppel megalkotott képeknél már nehezen értelmezhető módszer. A digitális képről meg nem lehet mondani, hogy hány print készült. Annyiféle alapanyagra lehet manapság nyomtatni, beleértve a festővászonhoz hasonló textúrákat is, hogy a printek egészen meggyőzőek lesznek. Akkor léphetnek elő igazi műalkotássá, ha a művész a végső darabszámukat egyértelműsíti és a fájlt becsületszóra törölte is.
Érkeznek egyre másra a térbeli nyomtatással készült művek
Itt a sokszorosíthatóság és az anyaghasználat már minden korábbit felülír. Egy rézkarc paszpartu keretezésére kézzel a szerző bármit ráírhat. Egy 3D nyomatnál – amit a térbeli nyomtató egy nyersanyag-adagolóból szül meg – az egyediesítés nem megoldható, csak az alkotás torzításával, vagy utólagos ráírással, ami aztán végképp nem elfogadott. Ráadásul az anyaghasználat is felettébb korlátos, mert csak a nyomtató által megmunkálható nyersanyaggal lehet tervezni. Általában jól olvasztható műanyag áll rendelkezésre (ABS, PVA, PVL, PET).
Az additív – hozzátevéssel felépítő – módszerrel dolgozó nyomtatók anyagtakarékosak a szubtraktív, vagyis kifaragást használó megoldásokkal szemben, utóbbiaknál igen nagy az anyagveszteség. A térbeli forma kialakításához utóbbi sok esetben abszolút hátrányba is kerül, mert olyan feladat elé állítja a faragóegységet, hogy az becsődöl és csak az extrúziós 3D nyomtatás jöhet szóba.
Nem csak egy meglévő tárgyat reprodukálhatunk 3D nyomtatót használva. Tervezhetünk egy addig nem létező objektumot háromdimenziós tervezőprogrammal, és a végén nyomtassunk szobrot.
Fenti körülményekre tekintettel a 3D nyomtatóból kikerülő tárgy előléphet műtárggyá is. Az objektum megálmodása szellemi teljesítmény, ez miért ne lehetne művészi értékű, így a tárgy pedig műtárgy. Olyannyira, hogy már múzeumok (pl. az atlantai High Museum of Art) is befogadnak ilyen exponátumokat és a modern művészeti gyűjtemények sem tekinthetnek el ilyen darabok állandó kiállításától.
Ilyen technikával nyomtatott objektumok mozgatásával különleges élmény adódik John Edmark alkotásai révén aki feltaláló, tervező és a Stanford Egyetemen tanít formatervezést.
Megismerkedhetünk az alkotások tudományos hátterével is.















