Hofi megmondja a tutit. Eddig csak bakelit hanglemezen, műsoros magnókazettán, CD-lemezen és most könyv alakjában is.
Az összeállítást 2018-ban készítő Király Levente statisztikája szerint körülbelül ötmillió hanghozdozón forog az országban műsorainak felvétele, és a poénok zöme közszájon is.
Az előszó végén Hofi mint filozófus kerül említésre. Mindenkinek van kedvenc sztorija Hofi mondásaiból.
Hofi megmondja, mert ő egy külön kategória, semmihez nem fogható humorista és – Sándor Györgytől átemelve – egyben humoralista.
Ehhez színészi múltja, hibátlan zenei hallása, énekes tehetsége és a színpad iránti olthatatlan vágya adja a hátteret.
Egyszerű kőbányai munkás gyökerekkel indult el és humorista előadóművészetének ez ad kikezdhetetlen alapot. Két lábbal a földön, a valóságban, a munkások szemüvegén át nézett minden eseményt.
A millió kisemberből összeálló nép gyermeke. A szocializmus meghirdetett, de soha meg nem valósuló jóléte után sóvárogva kritizálta a mindenkori rendszert.
A keserű pirulák tőle mindig édes ostyába tálalva érkeztek. Kedvenc sztereotípia, hogy ő volt a rendszer túlnyomásszabályozó szelepe. Lehetséges, hogy ezt a funkciót is betöltötte, de
ez a szelep színaranyból volt. Nem gagyizós rézből.
Az egy tény, hogy Aczél György a párt ideológusaként a TTT (tiltás-tűrés-támogatás) elve alapján nem adott kilövési engedélyt Hofira. Az Illés zenekar számával (A szó veszélyes fegyver) párhuzamosan Hofi a gondolkodás fegyverét vette a kezébe és a szocreál szorításában így tekintett a leküzdendő világra.
Gondolkodásra, együtt gondolkodásra hívta nézőit, akik elkínzott rekeszizmokkal követ(get)ték humorát és üzeneteit. Bizony könnyebbé tette Hofi a nézők életét azzal, hogy segített saját magukat kinevettetni.
A könyv tagolása témaköröket követ. A szocializmus, a mezőgazdaság, a pia, az egészségügy, a szex, a rendőrség, a kultúra, a foci, az oroszok, a demokrácia és a társadalom (a könyv 2 legterjedelmesebbje) és végül saját maga a humorának a céltáblája.
Volt szerencsém Élelem bére (Yves Montand főszereplésével a francia ‘Félelem bére’ filmcím ferdítése) című műsorát kétszer is látni. Összesen másfélezer előadást ért meg a műsor, 2-3 év különbséggel újra végignézni olyan volt, mintha egy teljesen más előadás zajlana. Minden poén napi frissességgel követte az eseményeket, legyen az politikai, vagy egyéb országunkat érintő történés.
Humora mint a tűhegyes és borotvaéles penge úgy hatolt a testbe, hogy először nem volt is érzékelhető. Aztán hirtelen ütött nagyot és fájdalmasat.
Egy kávés poént idézve a 29. oldalról:
“Megmondta az orvos is, hogy ne idegesítsem magam, mer’ felmegy a cukrom… 6-8 forinttal. Hát de legalább ugye… megismerem a szervezetemet.
Mert azt legalább tudom most már, ha ideges vagyok, attól megy föl a cukrom. A franc aki megeszi, arra nem tudtak rájönni, hogy mitől ment föl a kávé…”
A könyv szövegeit olvasva nem lehet követni azt a ritmust, amit Hofi a színpadról diktált. Jó érzékkel adagolta a poénokat, hogy a rekeszizom épphogy elernyedjen, amikor rögtön jött egy övön aluli újabb poén.
Volt benne alpári is és fennkölt is, idegen szavak torzítása és a (párt)apparátusban lévő üres fejek örökös csepülése.
Az 1990-et követő időszak sem hozott humorának megnyugvást, bár ekkor szabadulhatott el igazán, mert tengernyire duzzadt a poénnak való apropó.
Hofi azon az éjszakán halt meg 2002-ben, amikor a parlamenti választások második fordulójára készült az ország és mozgósító beszéd hangzott el, kellett vinni ‘még egy embert’. Még élete végének időzítése is fintor a rendszer felé.
Látásmódja avatja pótolhatatlan művésszé. Millió ember szemét nyitotta fel, míg az övét végleg le nem csukta.
