David Baldacci: Emlékek börtönében című regénye két legyet üt egy csapásra. Megajándékoz egy csavaros krimi összes izgalmával, emellett tavalyi megjelenésként szálláscsinálója az idei kiadású „Végső fázis” újabb regényének.
Mi a közös a két műben?
Triviális, hogy az írója. Közhelyes poén, nincs információtartalma.
A két könyvet ténylegesen az az Amos Decker nevű detektív köti össze, akit David Baldacci képzelete az „Emlékek börtönében” regényben hívott életre, és a „Végső fázis” című friss regényében viszi tovább nyomozásait.
Egy sor további közös elem van a két történetben.
Az „Emlékek börtönében” és a „Végső fázis” két hasonló sorsú sportkarriert választ kiindulópontnak. A hasonlóság abban merül ki, hogy mindkettő már indulásakor derékba törik.
Amos Decker amerikai futball [igen hasonlít a rögbihez] pályafutása egy meccs közben szerzett brutális sérüléssel ér véget, míg Melvin Mars rögbijátékos jövőjét egy bírói döntés roppantja meg.
Csakhogy a bíró nem a sípjába fújt, hanem az esküdtszék “bűnös” döntését a bíró kalapácsa ütötte le és Melvin Mars bírósági tárgyalása halálos ítélettel zárul.
Az „Emlékek börtönében” [eredeti címe Memory Man] Nagy Nikoletta nagyon jó fordításban mutatja be Amos Deckert a sportbaleset kettős áldozataként. Sodró, lendületes és gördülékeny a szöveg. Moziközönségnek szánt címválasztása kicsit túllő a célon. Lehetne melléfordítás is, mert az ‘emlékek börtönében’ helyett az angol (mondjuk hogy ‘emlékezet embere’) ilyen címmel sokkal jobban tükrözné a történetet.
Mert Amos Decker agya sérül meg meccs közben egy szándékos ütközés miatt és bizonyos agyterületek funkciója örökre megváltozik. Hipermnéziás lesz, aki soha semmit nem felejthet el abból, ami vele megtörténik.
A krimi arról szól, hogy az új képesség révén emlékezete hogyan kínozza folyton, és éppen ez a rendellenes képességű agy hogyan hoz neki megoldásokat a foglalkozásában. Azzal lépeget előre, hogy agya bevés mindent amit lát, hall és az többé nem halványul el sem nem törlődik.
Őnála nincs olyan, hogy ‘valami az eszébe jut’, mert neki minden – és egyszerre – van az agyában jelen. Bármilyen eseményt filmként tud a fejében visszajátszani, megállítani, elemezni és újrázni.
Ez a képesség elemi erővel tolja őt a rendőri szolgálat felé, ahol ezt a nyomozásoknál jól lehet hasznosítani.
Ez csoda és egyben sorcsapás. Mégis ez kell, hogy a számtalan fordulon keresztül vergődve eljusson egy gyilkosig. Számára létfontosságú, mert ez a gyilkos Amos Decker családját ölte meg. Majd sokféleképp adja tudtára, hogy Deckert hagyja a sor végére, miután a saját szisztémáját követve már másfél tucat embert küldött a másvilágra.
Igazi fordulat az „Emlékek börtönében”, hogy egy nap besétál az örsre és feladja magát az elkövető. Akiről aztán kiderül, hogy tuti alibije van.
A „Végső fázis” legelején a családja lemészárolásában bűnösnek talált de azt tagadó Melvin Mars is meglepődik. A rovására írt gyilkosságot egyszercsak egy másik elitélt beismeri és hiába vállalta az elitélt magára (és ki is végzik), kiderül, hogy hazudott. Rátalál-e Amos Decker agya mindkét nyomozásban a körmönfont gyilkosok agyának a gondolatmenetére?
David Baldacci „Emlékek börtönében” cinkelt lapokkal keveri a paklit és a könyv mindvégig valódi talány. Egyértelmű, hogy Baldacci játszik az olvasóval: leleményes, megdöbbentő és véres fordulatok sorjáznak a végkifejletig. Baldacci beveti ugyanazt a fogást, mint Jason Matthews Vörös Veréb kémsztorija, ahol a főhős számokat és színeket lát ember vagy tárgy látványakor, amik zavarják vagy segítik az eligazodásban.
Baldacci ebben a két krimiben felhagyott a Jack Puller-féle klasszikus stílusával, sokaságban gyártja a szereplőket – és a hullákat.
Lefogadom, hogy jóval jártasabb és ádáz krimirajongó sem találná ki az elkövetőket a meredek megoldások végén. Ez a jó bennük.
Nem afféle ásatag Agatha Christie bűnügyek, ahol a szereplők a vidéki ház nappalijában a köztük rejtőző gyilkossal teáznak.
A „Végső fázis” egyfajta folyatatás és ezért is szerepel együtt a két könyvismertető. Amos Decker memóriája sosem tud pihenni és családja elvesztése folyamatosan gyötri ebben a könyvben is. Érzései nem halványulnak, fájdalma nem tompul. Amos Decker igazságkeresése mindent átsző és közelít a kényszereshez. Számára ezért szinte közömbös, hogy utóbb egy 20 évvel ezelőtti sporttársa ügyében űzi őt a késztetés.
Végig kell menni az úton, ez szimbolikusan a címválasztásban is benne van. Az eredeti cím [The Last Mile, ‘Utolsó mérföld’] kettős üzenet.
A sztori Indításaként Melvin Mars ott ül a siralomházban, órákkal a kivégzése előtt. Az USA angolban a kivégzőszobához vezető, régen zöldre festett pár méternyi folyosó neve volt Green Mile [‘Zöld mérföld’]. Ezt az utat a világon a legnehezebb megtenni, mintha mérföld hosszú lenne.
A ‘Last Mile’ is egy kifejezés. Tartalma szerint egy bizonyos célhoz vezető útnak is az utolsó mérföldje a legkimerítőbb szakasz.
Fordító legyen a talpán, aki az írói üzenetet már a könyvcímben vissza tudja adni, ezért olvasható a könyv gerincén a „Végső fázis”.
Azaz a gyilkoshoz elérkezni. Sztorit lelőni tilos (gyilkossal is csak író teheti), így hát kéretik a könyve(ke)t végig olvasni. Az utolsó centiig.
