A kutya lakásba nem való! Mantráztuk eleget, ellenállva kicsi gyermekeink kívánságának, s bevallom, a sajátoménak egyaránt.
Az előzmények:
Falusi lányka voltam, a természetben szabadon rohangáló, vagy épp elmélázó – saját ritmusomat élve. Kutyánk, macskánk szinte mindig volt. Drótszőrű tacskókról váltottunk kuvaszra, onnan visszatöpörödtünk kínai palotapincsikre, egy pillanatra volt nálunk egy ébenfekete kockerspániel is. Az élet „haladt“ a maga útján, és gyermeket várva minden állati viszonyom iszonnyá hűlt, amely csak nagyon lassan oldódott, mígnem, szinte észrevétlenül feloldódott.
Az újabb szerelem:
Azon a tél végi késő estén is a neten csüngtem: cipőkre vadásztam. Kedvenc internetes üzletem cyber polcain matattam, amikor az egyiken egy trikolór angol kokker gyönyörű szemeibe huppantam – mit huppantam, beleestem! Egy villanás volt csak, és TUDTAM, ez a kutya az enyém kell, hogy legyen! Az élelmes gazdi igazi sokk-terápiát alkalmazott, a virtuális cipőbolton keresztül kínálta fel örökbefogadásra Bettyt – mert így hívták ezt a csodaszép lapátfülűt. Két álmatlan éjszaka és az örökbeadóval titkon elkövetett telefonhívások után, legyőzve a „családi sokk”-ot húsvétra nem nyulunk, de kutyánk lett.
Betty egy igazi királynő volt. Ez első napokban minden ebet rangsorolt a „platzon“, önmagát pedig trónra ültette. Pici, kicsi és nagy kutya, kortól és nemtől függetlenül, mind behódolt az új társnak. Labdák garmadát vásároltuk, lévén Betty kutyánk imádott foglalatossága a labdázás volt. A sorstól kaptunk egy tökéletesen idomított, hihetetlenül okos és kedves négylábú 4,5 éves társat. Sok mindenre megtanította a mi kis „anya-apa-2 gyerek“ négyesfogatunkat. Betty volt az ötödik tag, ám semmiképp sem az ötödik kerék! Teljes értékű csapattárs volt. 3,5 évet tölthettünk vele.
2011 november 13-án temettük el a kedvenc diófája alá, itt a lakótelepen. Nem feledem a tekintetét, amikor utoljára mélyen a szemembe nézett, fejét a tenyerembe fektette és SÍRT. A kutyám sírt! Én pedig zokogtam. Halála újabb nagy lecke volt számomra, mert haláltusájában magára hagytam. Hiába gyújtottam gyertyát eltökélten, hogy kitartok és kucorodtam ziháló teste mellé, tartottam mancsát a kezemben … feladtam. Magára hagytam. S ez, hogy egy állat-társat nem volt lelki erőm átsegíteni a jelenlétemmel a másik világba, óriási vihart kavart bennem, amely nagyon lassan csitult.
A lakást teljesen kitakarítottuk, Betty hagyatékát elajándékoztuk kutyás barátainknak, és kijelentettük: soha többé kutyát! Most, ha visszagondolok, talán csak én jelentettem ezt ki, mert mind a négyen a magunk módján végeztük a gyászmunkát.
Az első karácsony Betty nélkül:
Karácsonykor történt, alig pár hét telt el kutyamentes állapotban, amikor az akkor még nem nyolc éves, kisebbik gyermekünk zokogásban tört ki, hogy mennyire fáj is az, hogy nincs kit megölelni jövet-menet. Bátyja a maga plusz 2,5 évével „keményen“ tartotta magát. Az i-re a pontot az eredetileg ellenzékbe vonuló, „én a kutyához nem nyúlok“ szlogennel tüntető, ám Betty kedvességétől és szeretetétől teljesen megolvadt, majd halálától megrendült édesapa tette fel a következő megjegyzésével: jót tenne a kutya, összeköti a családot!
Az én jegelt szívemnek nem kellett nagyobb impulzus, még megvívta harcát az Értelemmel , és győzött. Az elkövetkező hetek a legmegfelelőbb új kutya megtalálásával teltek. Képek tucatjait néztük át, adok-veszek-ajándékozok oldalakat böngésztünk, három országon át kutattunk, leveleket írtunk és telefonhívások garmadát követtük el, mígnem megtaláltuk azt, „akire“ négyünk közül hárman rábólintottunk. Egy tigriscsíkos, budapesti boxer kislány lett úgy a miénk, hogy a foglalót látatlanba elküldtük és kértük a tenyésztőt, tartsa még magánál a kutyánkat további 3 héten keresztül (ez által a vételár is emelkedett), mert mi csak 2012 február 5-én tudunk érte jönni. Kérésem volt továbbá, hogy máris kezdjék el a nevén szólítani a boxit, aki a Léda nevet kapta – távúton.
A februári markáns fagyos napokban került hozzánk Léda. Egy táskányi elevenség volt csak. Nem, nem csak, mert elképeszően sok munkát adott nekünk, mire megtanulta mindazt, amit Betty már magával hozott. De ügyesek voltunk, mindent megtanult , hozzáadva a maga habitusát nagyon kerek vele a világ.
Véletlen-e a véletlen?
Hónapokig nem esett le a tantusz.
Ebek százait lesve, válogatva, szűkítve a kört, mindvégig a szívünkre hallgatva, kiválasztottuk azt a négylábút, aki Betty kutya halála napján született. 2011 november 13.
Az egyik elment, a másik megjött.
Nincsenek véletlenek.
Szeretettel és hálával lejegyezte: Nagy Judit, Léda „mamija“ J
Komárom, 2013 december 8.
