Amikor azt írjuk, hogy rajzfilm felnőtteknek, mindenkinek más jut az eszébe. De ha az említett mű francia-japán koprodukcióként látott napvilágot, olyan társalkotó gárdától, akiknek a Chihiro Szellemországban-t is köszönhetjük, máris nő a kíváncsiság. A Vörös Teknős váratlan szikraként lobbantja fel ezt az évet, olyan érzelmi töltettel, ami jó pár néző szemébe könnyet csal.
A holland animátor, Michael Dudok de Wit által rendezett és a Ghibli ill. Wild Bunch stúdiók jóvoltából megvalósított történet cselekménye látszólag nem különösen összetett.
A hajótörött férfi egy lakatlan szigeten tér magához, ahol a magánnyal küzdve meneküléssel próbálkozik, minduntalan sikertelenül. Aztán váratlanul felbukkan a meneküléseket minduntalan megakadályozó vörös teknős.
Nem sokkal később – ahogy az előzetesben is látható – előkerül egy szép hölgy is, akivel kettesben töltik itt az elkövetkező időt. Tekintettel a Vörös Teknős gondosan felépített érzelmi kirakós játékára, mi most nem akarjuk az alkotók precízen kidolgozott utazását spoilerekkel roncsolni a beavatatlan nézőkre való tekintettel.
Akárhogy is, ez bizony mese felnőtteknek, és a maga mesebeli mivoltával, minimalizmusával együtt szép, de ami fontosabb, hogy működőképes. Nem csak két felnőtt embert ismerünk meg, hanem egy életet, egy kalandot, egy illuzórikus fikciót, ami noha számos tekintetben szakít a valósággal, az érzelmeket mégis nagyon komolyan veszi.
A Vörös Teknős játszi könnyedséggel kapcsol össze olyan témákat, amelyek sok ember szívéhez közel állnak még akkor is, ha nem teszik beszéd tárgyává. A mai világban különösen aktuális az érzelmeket gerjeszteni, az érzésekkel foglalkozni, tekintettel az elhidegült, személytelen kapcsolatokra.
Egyszemélyes terápia ez, saját lelkivilágunk kiteregetése, átmosása. Ami egyszerre ad művészetet és zsenialitást Dudok rajzfilmjéhez, hogy dialógusoktól mentes. A szereplők nem beszélnek egymással, jobban mondva mi nem látjuk őket beszélgetni egy pillanatra sem. Ez viszont cseppet sem teszi unalmassá, vagy vontatottá a cselekményt. Minden lélegzetvétel, sóhaj, kézmozdulat és lépés jelentőséggel bír.
Emellett a mesebeliség megteremtéséhez olyan konfliktusokat, szimbólumokat és elemeket csempésztek a forgatókönyvbe, amelyek garantáltan hatnak a néző lelkére. Olyannyira, hogy a film közepén már patakokban folyik a könnyünk, holott nincs szomorúság a képen. Viszont ami történik, az meghatottságot táplál a néző szívébe.
Ehhez a finoman megkomponált, ugyanakkor egyszerűen lebontott japán rajzfilmes vizualitás társul. A képek részletei jól kivehetők, de nem cikázik ide-oda a figyelmünk, a nyugodtan ábrázolt cselekményt higgadtak követhetjük.
Közben a festményszerű háttér felhői észrevétlenül vonulnak az égen, a tenger hullámai szüntelenül morajlanak, és a szél fújása fodrozza a karakter nadrágszárát. Kellemes látványvilágot kapunk, ami bizonyítja, hogy nem a háromdimenziós CGI az, ami kulcs az újszerűség megtapasztalásában. A jó öreg rajzfilmek fekete kontúrjai, a figyelmesen beosztott színárnyalatok is segíthetnek egy jó sztori illusztrálásában.
Michael Dudok munkája nem csak a fentebb említett tényezők miatt lett kiemelkedő. Nyugodt közvetlenségének köszönheti, hogy egyszer és mindenkorra beleírta magát az animációgyártás történelemkönyveibe. A nézőt nem átveri, hanem finoman invitálja, olyan élménnyé téve a filmnézést, mintha a moziszékben ülő személy tulajdon gyerekkorának fantáziavilágába menekülhetne vissza.
És ezt a hatást csak nagyon ritkán tapasztalhatjuk meg az életben. Ki gondolná, hogy egy ilyen jellegű folyamat megvalósítható hipnotizáció, beszéd és bárminemű tudatmódosító szer használata nélkül? Nem tudjuk eléggé biztatni olvasónkat, hogy nézze meg a Vörös Teknőst. Tanmese, tündérsztori, mestermunka, nevezhetjük, aminek akarjuk, egy biztos, működik, és hatást gyakorol ránk.
A Vörös Teknős
