Hogy a Martfűi rém a legjobb-e, azt csak év végén tudjuk meg. Az biztos, hogy ritkán vesznek jegyet annyian magyar filmre, mint ahányan megtették ezzel a valós cselekményen alapuló thrillerrel.
A neten valamennyi ismertebb kritikákkal foglalkozó rovat, fórumok, komment szekciók pezsegnek azok visszajelzésétől, akik látták a valóban nem éppen tündérmeseként tálalt Martfűi rémet.
A film poénjait, legjobb pillanatait elemezni, kifejteni, lelőni most még nem volna értelme. Mi is úgy gondoljuk, akit érdekel, jobban teszi, ha előzetes vezérhangya terelgetés nélkül ellátogat valamelyik moziba. Ugyanis szerintünk is érdemes megnézni Sopsits Árpád (ki egyébiránt forgatókönyvíróként és színházi darabok rendezőjeként is tartalmas referenciával büszkélkedhet) filmjét. De miért gondoljuk így?
Eltekintve a film esztétikai elemzésétől és szakmai megközelítésétől, már azzal kategorizálható – még ha csak magyar viszonylatban is -, hogy az emberek egyáltalán beszélnek róla, és kíváncsiak rá.
Ráadásként nem csak egy, hanem több olyan értéket képes felmutatni, amelyek egyenként talán nem terelnék nézőit a pozitív megítélés irányába, együttesen viszont képesek a többséget meggyőzni, hogy a moziterem ajtaján kilépve ezt konstatálják: jól átgondolt, gondosan beállított idegőrlő képsor, ahogy egy thrillertől el is várható. Ha nem is minden ízében félelmetes, a magát erkölcsileg egészségesnek gondolt alany biztos, hogy legalább egy jelenetnél kényelmetlenül fészkelődik majd a székében, vagy ha úgy adódik, összeszoruló gyomorral inkább a vászontól eltérő irányba tekint.
A szereposztásnak köszönhetően a színészek nem lesznek a cselekmény gördülékenységét meggátoló fekvőrendőrök. Gondosan kiválogatott karakterek mozognak és kommunikálnak a képernyőn, mindegyiknek apránként illusztrálják aktuális búját-baját ill. erényét, pozitív vagy éppen negatív személyiségbeli adottságait.
Hajduk Károlyt tudjuk merő undorral elemezni. Anger Zsolt tényleg a belefáradt, iszákos nyomozó benyomását kelti. Unott beszólásain kuncog a moziterem, míg az áldozat/védenc szerepet egyaránt megtestesítő Balsai Mónika ambivalens félelmét is együttérzéssel fogadjuk be, felesleges dialógus nélkül. Vannak pókhálószál vékonyságú pillanatok (itt-ott elhanyagolt fókuszállítás, elcsippentett hangosbemondók, már-már zavaróan steril retró hangulatú díszlet), amelyek a rutinos, sokat látott néző filmélményét majdhogynem kizökkentik a Martfűi rém nézése közben. Ettől függetlenül végig lehet járni a cselekményt. Ugyanis magával húz minket, az első snittől a zavarodott veszekedésekig.
Többen is dicsérik a Martfűi rémet korhűsége miatt. Mindazonáltal amiről szól, az régen történt, sokunk még nem is élt akkor.
Az idősebb korosztálynak visszatekintést nyújthat. A modern beállítások, szép fényelés a régi zenékkel, helyszínekkel vegyítve az egyik legjobb, eddig általunk látott magyar „utánzott korhű” produkcióvá teszi. Egyszerűen csak elhiteti, hogy amit követünk, az a múlt.
Az operatőri munkálat Szabó Gábor HSC érdeme. Ennél fogva a beállítások nem az öncélú technikai bűvészkedést szolgálják, hanem a történet klasszikus követését, letapogatását. Helyenként ettől még persze tartalmaz művészkedő hangnemben komponált snitteket is a film, de nem akar különc, vagy éppen szürreális lenni. Inkább naturalisztikus, tárgyilagos a közlésmódja. A kellemetlen részeket háttérzene, kamera rángatás nélkül, nyers valójában kell, hogy „elviseljük”. Utóbbi talán kicsit mellőzi a thriller műfajon belüli klasszikusok hátborzongató jellegét, viszont pont ettől lesz kicsit egyedi, kicsit sajátos – kicsit magyar -, mégis követhető, idézőjelesen élvezhető marad.
Mindezek alapján nem részletes kritikát, csak szolid ajánlót kívántunk nyújtani az olvasónak. Ezt a filmet meg lehet ill. érdemes nézni fejcsóválás és vállvonogatás nélkül. Feltéve persze, ha kellően erős idegzetűnek gondoljuk magunkat. Mindenesetre pozitívumként említendő, hogy az itthoni ipar egyre inkább kimerészkedik a megszokott bárgyú, konzervvígjátékoktól és tudatos lépéseket tesz a filmszerű élmény érdekében.















