Ahogy egyre jobban kezdtem belerázódni a vendéglátás feladataiba, és kezdtem egyre magabiztosabbá válni, sokat gondolkoztam azon, hogyan érhetném el, hogy a kávéház minél sikeresebb legyen.
Először is, rájöttem, hogy a szentendrei főtéren elenyésző az a terület, ahol lehet fogni a wifit, márpedig ez, véleményem szerint sok embert, főleg a turistákat vonzaná. Rengeteg fiatalnál fontos szempont az internet hozzáférés, hiszen így nem csak egy-egy kávéra térnek be, hanem akár tanulhatnak is teaszürcsölgetés közben.
A kávéház szempontjából ez azért is fontos, mert miközben beülnek netezni, az emberek általában többször is rendelnek, sokszor nem csak italokat, hanem mondjuk egy-egy könnyű süteményt is. Ezen kívül még azért is fontos érv, ami a wifi mellett szól, hogy sok üzletember kávéházban bonyolítja le a megbeszéléseit.
A második dolog, amire rájöttem, az volt, hogy gyűlölöm a rádiót. Biztos Te is érezted így, hogyha dolgoztál olyan helyen, ahol egész nap ment a „zajláda”. Az még hagyján, hogy egy idő után a folytonos zsongástól megfájdul az ember feje; de amikor egy számot tizenötödszörre adtak le aznap, na, akkor már legszívesebben a hajamat tépve végigrugdostam volna a rádiót a sétálóutcán.
Kitaláltam, hogy vajon mi lenne, ha különböző, magasabb színvonalú zenéket játszanánk, főleg tipikus kávéházi zenéket, kubai zenéket, jazzt, francia sanzonokat, akár bluest is… ezek nem csak, hogy sokkal kellemesebbek, mint az agyonjátszott slágerek, de még a kávéházi hangulathoz is sokat hozzátehetne.
A harmadik radikális változtatás, amit kitaláltam, hogy a kávéházat már egészen korán, fél nyolckor ki kellene nyitni tíz óra helyett, hiszen így nem csak a szabadnapos, lézengő embereket célozhatnánk meg, vagy a turistákat, hanem azokat is, akik kora reggel, munkába menet szeretnének meginni egy csésze finom kávét.
Igen, sok változást kifundáltam, azonban volt egy nagy akadály ezeknek a megvalósításában: a Főnökasszony. A legtöbb ötleteim hallatán vagy húzta a száját, hogy ez bizony olyan dolog, amiért fizetnie kell, vagy bólogatott, hogy igen, ez jó ötlet, de esze ágában se volt megvalósítani őket.
Amit sikerült elérni, az volt, hogy bevállaltam, hogy kora reggel én nyitok, és egészen zárásig én vittem a kávézót, de a tippem bevált: rengeteg visszajáró vendégünk lett a kora reggeli órákban.
Ezen kívül kitaláltam különböző akciós „menüket”, mint amilyen például a croissant- cappucino párosítás volt, vagy gyümölcs tea-muffin.
Amikor volt egy kis időm, azzal szórakoztam, hogy a kávék, és forró csokik mindenféle variációját kipróbáltam. Mivel nagyon édesszájú voltam, ez leginkább abból állt, hogy a különböző ízesítésű szirupokat (például mogyoró, fahéj, stb.) párosítottam különböző módokon elkészített kávékhoz, de a kedvencem természetesen a csokifagylaltos jegeskávé lett.
Ezen kívül mindenféle színű és ízesítésű limonádékat gyártottam, amik a gyerekek nagy kedvence lett.
Végül azonban letisztázódott bennem a fájdalmas tény. Hiába teszek meg mindent, és próbálok meg mindent, nem én voltam az üzlet tulaja. A Főnökasszonynak hiába volt meg rá minden eszköze, nem tett semmit, hogy jobban menjen a kávézó.
Pontosítok: nem tett meg semmit, ami neki egy fillérébe is került volna, azon kívül, hogy engem a nap huszonnégy órájában készenlétben tartott. A hétből öt-hat napban tizenöt, tizenhat órákat nyomtam le egyedül, majd az éjszaka közepén, kora hajnalban, és a ritka szabadnapjaimon hívogatott. Amikor kaptam egy másik, jobban fizető, és nyugodtabb életet biztosító álláslehetőséget, elfogadtam.
Meg kell, hogy mondjam: hiába a személyes ellentétek, a kávéházban töltött időszakom, a kedves vendégeimmel töltött idő csodás emlékként élt bennem, és a mai napig csodálatos érzéssel tölt el, ha beleszagolok egy kávéház fantasztikus illatába.
