Kontrasztot halmoz, szimbólumokat dobál, életszaggal fest és sasszemmel célozza nézőinek lelkét Enyedi Ildikó filmje. Akárhogy is, rendkívüli munka született, amire jó érzés büszkének lennünk.
Manapság sok beszélgetés előbb vagy utóbb a filmekre terelődik, és akár a villamoson, akár baráti társaságban tartózkodunk, könnyen elhangozhatnak ehhez hasonló kijelentések: „néznék egy jó filmet, de mostanában semmi jót nem vetítenek”.
És gyakorta fejti ki hatását a magyar filmezéssel kapcsolatos sztereotípia is, miszerint saját termésünk elmarad a többiekétől. Ez a tendencia mindazonáltal változni látszik, ami nem saját véleményünk, hanem a külvilág számos egyértelmű visszajelzésére alapozható.
Enyedi Ildikó – Testről és Lélekről c. munkája egyike azon lépéseknek, ami előrébb viszi kortárs szakmai elismertségünket eme ösvényen. Lehet, hogy nincsenek benne szuperhősök és kigyúrt sztárok ill. szuper költségvetésű robbantásos jelenetek, a műkedvelő, érző lelkű nézőnek azonban mégis ad valamit ez a történet, feltéve, ha nyitottak és figyelmesek vagyunk.
Ha műfaji rangsorolásra szorulna, drámának nevezhetnénk, de bármennyire is folyik benne (nem kevés) vér, mégsem az érmetszős, depressziós kategóriát képviseli. Annál nyersebb, realistább, viszont elvontabb is.
Ahogy az előzetesből is sejthető, a történet egy nőre (Mária – Borbély Alexandra) és egy férfira (Endre – Morcsányi Géza) exponál, akik különös módon, szokatlanul közelítenek egymás felé, ugyanis valamilyen (meg nem magyarázható) oknál fogva egyazon álomban találják meg egymást, szarvasok testébe költözve.
A materiális értékeken túllépő film a kapcsolatokra, azok hiányára és nehézségére összpontosít olyan stílusban, ami konkrétumok nélkül is képes a nézőt a mai aktualitásokkal, problémákkal szembesíteni. Mária nem bombanő, Endre sem kimondottan macsó, teljesen hétköznapi karakterek, saját rutinjaik által őrölt jellemek. Bemutatásuk épp olyan naturális, mintha tulajdon szomszédunkról látnánk egyfajta dokumentumfilmet, közömbösek, és mégis kíváncsiságot váltanak ki a nézőből. A film végére mindkét karakter lelkivilágát feltérképezhetjük, és valamilyen szinten megérthetjük őket, bármennyire is bizarr, amilyen döntéseket hoznak.
Enyedi Ildikó íróként és rendezőként művészetet font a képkockák közé, a száraz hétköznapiságba képes volt becsempészni kultúránk sajátosságait anélkül, hogy bántóan magyarrá válna a film. Sőt, olyan produkció készült, aminek jól áll, hogy magyar, pont ennek köszönheti kesernyés, spontán humorát, konkrét és kíméletlen ábrázolását, valamint azt a fajta bájt, ami minden dialógot (még a legszűkmarkúbban kiosztott párbeszédeket is) színesít. A képi világ, a színek, beállítások, vágások óvatos ritmusban haladnak a legelső képkockától az utolsóig, ami a zsánerhez illik, Balázs Ádám zenéje pedig a lehető legjobban kiemeli a történet egyszerűségét.
Csupasz és intim cselekményt akartak összehozni, és a vásznon picit érezhető is ez a már-már megszállott törekvés, mégsem erőltetett az eredmény.
Végezetül egy tény, amely megerősített minket a fenti ajánló megírásában: mi a filmet a Corvin Mozi Latabár termében néztük. Utóbbi talán nem tartozik a legnagyobbak közé, viszont üléseinek 80%-a csak megtelt kíváncsi nézőkkel. És mikor a filmnek vége lett, mindenki (!) csendben megvárta, míg lepereg a stáblista, s csak azután hagytuk el közösen a fehér némaságba burkolt vásznat.
Mi ez, ha nem igazolás Enyedi Ildikó és stábjának működőképességére? Az arany medve és a FIPRESCI tehát nem ok nélkül került magyar kézbe, amiért külön gratulálunk mindenkinek, aki részt vett a produkcióban.
