Évek fáradságos munkájával és megfeszített türelmével sikerült kirimánkodnom anyukámtól a dédnagymama szakácskönyvét. Gondoltam, minden recept úgy kezdődik, hogy végy 16 tojást és önts hozzá 2 liter tejszínt és 20 dkg vajat, illetve végy a piacon 5 nagy tyúkot, aztán uccu neki, kopasszad meg. Aztán egy náthás-szortyogós napon egy tea mellett leültem és átbogarásztam.
Leesett az állam.
Természetesen vannak benne olyan receptek is, amelyek ma nem mondhatók hétköznapinak. Például nagyon ritkán veszek a piacon „két húsos kövér kis galambot”, hogy még aznap galamb gulyáslevest főzzek a családomnak. Hurkaléleves sem került még a kísérletezési kedvem miatt az asztalra. Ugyanígy nem éreztem késztetést, hogy agykolbászt töltsek, és meg sem fordul a fejemben a mai árak mellett, hogy egy tortához 10 tojást használjak fel.
Természetesen a kísértés nagy. Köztünk szólva megállapíthatjuk azt is, hogy ritkán fogok bele olyan recept elkészítésébe, amelyben az van feltüntetve – hanyagul a papírra vetve -, hogy „és keverjük a hozzávalókat egy órán keresztül”.
Ellenben tudom, mihez kapjak, ha hastífuszos betegnek kellene főznöm. Azt hiszem, ha kedvem támadna levezetni az agressziómat, mindenképpen „Kínozott borjúcombot” csinálnék. Köszönhetően a dédnagymama előrelátásának, akkor sem jönnék zavarba, ha villásreggelit kéne prezentálnom. Van benne tavaszi, nyári, őszi, téli étrendminta, „weekend-főzés” és piaci naptár. Ebben a szakácskönyvben találtam rá először a mandulatejre, a hamis túrógombócra és a hamis gulyáslevesre. Figyelmébe ajánlja a kölest, és a hajdinát is a kedves olvasónak és még a zöldségpogácsa receptjét is leírja.
Tehát mindent összevetve nemcsak kellemes, de hasznos olvasmány is. Mindezek mellett lerántja a leplet arról a téveszméről, hogy a magyar konyha összes remeke zsírral, hagymával és paprikával kezdődik és rendes magyar ember csak fehér kenyeret eszik hússal. Mert ez nem igaz, legalábbis a háború előtt nem így volt.
A dédi használta a kiwit, a banánt, a narancsot, nem számított ismeretlennek a languszta, esetleg „furcsa reform-fakszninak” a rizsliszt, a fent említett köles és hajdina, vagy a pasztinák és a csicsóka.
Azóta szívesen forgatom a szakácskönyvet és bújom, ha tej- vagy laktózérzékenynek főzök, hús-, vagy zöldségpárti jön hozzánk, esetleg valami újításra készülök.
A Kávéház Magazinnak stílszerűen kávés receptet próbáltam ki.
Sokan fordulnak a régi jól bevált receptekhez, a nagymama praktikáihoz, egyszerűen reneszánszát éli a dolog. Kevesebb színezék, tartósító, ízfokozó. Lapozgatva a nagyi, háború előtti szakácskönyvét a következő receptre bukkantam.
Kávékivonat, avagy „ősneszkávé weekendre”, ahogy a nagyi csinálta. A nagymama szakácskönyve szerint útra és kirándulásokra kitűnő.
- 25 dkg cukor
- 25 dkg finomra őrölt kávé
- Fél liter víz
Íme, az eredeti recept:
Negyed kiló cukrot folytonos keverés mellett cseppfolyósítunk, míg sűrű barna massza lesz, vigyázzunk, hogy nehogy odaégjen! Lassan fél liter forró vizet öntünk rá, kicsit forrni hagyjuk, aztán felöntünk vele negyed kiló, finomra őrölt kávét.
Addig főzzük, míg összesen fél liter lesz. (Mire is jó a belül beszámozott fazék!) Nagyon tiszta üvegbe öntjük, ledugaszoljuk és lepecsételjük. (Bár ez utóbbi a gumigyűrű miatt akár el is hagyható.)
3-4 kanál kell belőle egy csésze tejhez.
Én feleztem a mennyiségeket és kellemes meglepetés volt a végeredmény, aki a zaccért nem rajong még minimális mennyiségben sem, átszűrheti.
Szóljon hozzá